„Titokban gerinctelen szar akarok lenni, aki a hatalomnak dorombol”

„Titokban gerinctelen szar akarok lenni, aki a hatalomnak dorombol”
(Simon Márton)

Sajnos a titkok nagy része felszínre kerül egy szerencsétlen pillanatban.

Én például nem tudom tovább titkolni, hogy elmentem a Műcsarnokba, vettem egy 500 forintos jegyet, és végigültem egy másfél órás slam poetry estet. Arról nem szeretnék beszélni, hogy alapvetően mit gondolok a slam poetry műfajáról, hogy miként szoktam hajamat tépni egy-egy előadó harsány, keménykedő, de tartalmilag igencsak erőtlen rímecskéitől, tényleg távol essen tőlem most egy Marno János-i kritika.

Volt már olyan, hogy egészen szórakoztatott a dolog, még a Műcsarnokban is mosolyogtam párszor, feljegyeztem egy-két ügyesebb szójátékot, alapvetően egy nyelvi finomságokra érzékeny, szóvicceket és rímeket kedvelő ember vagyok, és a slam – baloldali értékek mentén értelmezhető érdemeivel – mint a közönségbarát szavalás és interakció, a fiatalokkal való közvetlen kommunikáció, a költészet demokratizálása, pop-os kultúraközvetítés – mind tisztában vagyok, és nagyra értékelem őket. Ugyanakkor pont ezen műfaji lehetőségek miatt gondolom, hogy nem mindegy, hogy ki? mikor? és leginkább, hogy hol? gondolja bedobni a slam erejét!

heurekaslam

Tényleg a Műcsarnok a legadekvátabb hely arra, hogy fiatal – magukat inkább ellenzékinek tartó – slammerek a generációs problémákról, menni-maradni dilemmákról, közérzeti és közéleti válságokról beszéljenek? Persze a slam magyarországi történetét ismerve nem kellene meglepődnünk a helyszínen, sőt meg is hatódhatnánk azon, milyen hűségesek a hagyományokhoz (ezekben a vészterhes időkben egyébként is fontos ez, ugye). Egyszerűen visszahúzta őket a szívük, arra a helyre, ahol 2006-ban – még Petrányi Zsolt ösztönzésére – elsőként megjelent az általuk képviselt „kulturális aktivitás”. Aztán Gulyás, és most Szegő alatt is visszatértek a tett helyszínére (mondjuk én is bírom a Műcsarnok épületét, olyan patinás, pont illik a slamhez) mi ezzel a probléma?

2006 óta nagyon sok minden megváltozott a Műcsarnokban, más viszonyok vannak, ehhez mérten mást jelentenek az ott kimondott szavak, az ott installált munkák – ez a megváltozott kontextus, ez nem titok, ezt mindenki tudja, ez nem olyasmi, amiről a slammereknek fingjuk sincs (és azoknak se lenne fingja, akik a nevüket adják a Műcsarnok programjaihoz – írók, színészek, zenészek)

Mindenki tudja, hogy a Magyar Művészeti Akadémia mit képvisel és mi az ami ellen ágál, hogy a Műcsarnok milyen ideológiai keretben működik 2013 óta, hogy vannak olyan  (képző)művészek, akik (persze ellenállásból, és ez által önszántukból) kiszorulnak ebből az infrastruktúrából, hogy a művészek számottevő csoportja bojkottálja az intézményt és az is sokszor, kvázi a „közös fórumainkon”, – mert a slammerek nyelvezete arra utal, hogy ugyanazokon a szerencsétlen ellenzéki/liberális fórumokon informálódunk a világról (jobb híján) – el lett mondva, meg lett vitatva, hogy mégis miért vérlázító az, ami ma kultúrpolitika címszó alatt történik Magyarországon, ennek persze mondhatjuk, hogy csak egy kis, száraz szelete a Műcsarnok sztori, de éhesen azért nem elhanyagolható szelete.

Ezt a helyzetet Basch Péternek, Gábor Tamás Indianának, Kemény Zsófinak, Pion Istvánnak, Simon Mártonnak ismernie kellett, amikor elvállalták a fellépést.

Úgy képzeltem eddig (minden viszolygásom ellenére), hogy a slam azért mégiscsak egy kontextusra, társadalmi folyamatokra érzékeny, arra hevesen reagáló műfaj, de ezt sajnos nem támasztotta alá a Műcsarnok-beli megjelenés, az ott előadott költemények. (Lejegyeztem pár „majdnem politikus” üzenetet, de annyira elszomorító volt visszaolvasni, hogy tán jobb nem felidézni!)

Nem akarok senkit semmivel meggyanúsítani, megbántani, számon kérni (na jó, azt egy kicsit), s nem akarom rögtön a pénzzel magyarázni a dolgot, mert erről nincs információm (szívesen fogadok infót!) – egyébként a „kellett a pénz” magyarázatot, azt könnyebben meg tudom érteni, mint a tájékozatlanságot, vagy az érdektelenséget.

Nem akarok moralizálgatni, csak őszintén nem értem, hogy miért volt szükség fiatal embereknek, egy ilyen teljesen hangulattalan, bénácska lebonyolítású rendezvényen, egy vállalhatatlan helyszínen megjelenni. De tényleg, miért vállaltátok srácok?

Az biztos, hogy a slam nincs befogadó helyszínek híján, például még aznap este, a műcsarnoki show után, Kemény Zsófi és Simon Márton a Corvin Clubban lépett föl, ami azt is mutatja, hogy a műfaj meg tudja teremteni magának az állami kultúratámogatáson túl a maga szponzorizációját, piacát és közegét (a reklámipar is szereti a slamet, hála a jó égnek)!

 

Egyébként gratulálok, a slam verseny győztesnek, Simon Mártonnak, egy éves belépőt nyert a Műcsarnokba, neki már megérte…

You may also like...