A cenzúra kora

Egyharmados pozícióhoz és vétójoghoz juthat az MMA a Nemzeti Kulturális Alapban (NKA). Az NKA vezető testületében és a szakmai kollégiumokban másik egyharmadot a kormány kap meg. A maradék a szakmai szervezeteké – ha hajlandók beülni ezekbe a bohóctestületekbe.  Ez a terv.

Ha megvalósul, akkor az NKA, amely, ha jelentősen eltorzítva is, de még mindig a független kultúra legnagyobb támogatója volt, elveszti autonómiájának maradékát is.

Az állam totális kontrollja alá kerül, és végképp eltérítik attól, amire eredetileg létrejött. Egy nagyjából államtalanított, kulturális projekteket támogató, szakmai döntéshozatalú intézményből végképp az állam meghosszabbított karjává válik.

Ez a kar most már a kulturális színtér legeldugottabb zugait is el akarja érni, és el is fogja: 2010-ben már jelentősen átalakították az NKA-t, nagyobb beleszólást kapott a kormány (az EMMI-n keresztül), pénzügyi szerkezetét és támogatási gyakorlatát alaposan eltorzították. Mostantól viszont a NER engedelmesen illeszkedő eleme lesz. Nix ugribugri.

A jelenlegi magyar állam ugyanis retteg attól, ha valahol önálló gondolkodást és cselekvést lát. Ha művészek, művészcsoportok saját, eredeti projekteket vinnének végig, ha közösségek gyakorolni szeretnék kulturális autonómiájukat.

És most már attól is retteg, ha egy individuális alkotó megír egy könyvet, elkészít egy filmet, létrehoz egy művet.

Az állam control freak lett, ott akar lenni az íróasztalnál, a műteremben, a próbateremben. Tudni akarja, mit írsz, mit zenélsz, mit barkácsolsz. 

Emögött pedig nem áll más, mint beteges gyanakvása, hogy hátha a létrejövő mű, a cselekvő alkotó, a működő közösség a kritika, a másként gondolkodás, a szubverzió talajára téved.

Hátha precedenst teremt: szabad önállóan dolgozni ebben az országban. Úgyhogy most egyértelművé akarja tenni: szó sincs ilyesmiről. Mindenkit be kell terelni a radar ernyője alá. Egyablakos rendszer a filmművészetben, egyablakos rendszer a kultúratámogatásban: tessék odafárdani, lehajolni, beadni a kérvényt. Várni a sorára.

Hoppál Péter államtitkár már másfél évvel ezelőtt az MMA „súlyának megfelelő” képviseletet emlegetett, és belengette azt, ami most történik. Itt rejlik a lényeg, az MMA ugyanis tökéletesen súlytalan intézmény. Semmi köze az élő, eleven kultúrához. Nem volt képes kialakítani vele semmilyen termékeny viszonyt.

Nézhetetlen kiállításokat, dilettáns konferenciákat, lázasan semmittevő testületeket hozott létre csupán, felújításokra, székházra, utazásokra, klientúraépítésre költött tonnányi pénzt. Tartalmatlan beszámolókat tett le a parlament asztalára, amelyek nettó követeléslisták voltak: mit akarnak még bekebelezni (például egy televíziót).  

A tekintélyes köztestület bármilyen csillogó ingatlanokat kap is, kongóan üres, félhalottak lézengenek benne, akik kitüntetéseket tüzködnek egymás mellére. Egymást laudálják, könyveket írnak, portréfilmeket készítenek egymásról, kétségbeesetten igyekeznek átírni a magyar kulturális kánont, sőt, visszamenőleg az egész hazai kultúrtörténetet. Ez nyilvánvaló képtelenség, semennyi pénzzel nem lehet megoldani. A forrásokat azonban képesek uralni, rátenyerelhetnek a kultúra pénzeire, és ezzel ideig-óráig befolyásolhatják, mekkora és milyen minőségű kulturális össztermék jöhet létre Magyarországon.

Az MMA az elmúlt öt év alatt, amióta beleírták az alaptörvénynek nevezett szövegbe, mintegy harminc milliárdnyi közpénzt, illetve további milliárdos nagyságrendű közvagyont kapott meg. Ebből gyakorlatilag nulla teljesítményt volt képes felmutatni. Nincs értékelhető output.

A gazdi persze nem ideges, mitől is volna, hiszen nem az volt itt a cél, hogy az MMA dolgozzon. Azért terelték őket egybe és szórtak közéjük töménytelen pénzt, hogy ne hozzanak létre semmit, amit a művészet szokott, mert abból csak a baj van – lásd fentebb. De talán van némi diszkomfort érzet: mégiscsak tevékenykedni kellene. Úgy kéne tenni, mintha. Fontoskodni, gyártani papírokat, ezt-azt. Igazolni az MMA létét. No meg legitimációt vásárolni, hiszen a művészeti szcéna még mindig  nem akarja elfogadni az MMA ölelését, még mindig vannak fafejűek, akik az intézményrendszeren kívül próbálnak életben maradni. A legjobb hát, ha stallumot adunk az MMA-tagoknak, pozíciókat a szervezetnek. A döntéshozatalban, lehetőleg minden szinten.

Emlékszünk még? Törvénybe írták: az MMA a miniszterrel együtt felel a kultúrpolitika (sic!) megalkotásáért. Efféle, azaz kulturális politika Magyarországon azonban nem létezik. Senki nem alkotott ilyet, ehhez ugyanis szaktudásra volna szükség, amely sem az MMA-ban, sem az EMMI-ben nem lelhető fel. (Hiszen – szintén: lásd fentebb –, a szaktudásból újra csak problémák adódnak.) Hatalomvágy és kontroll van csupán, a pénzosztás mechanizmusainak ellenőrzése – ennyi a stratégia. Ha pedig az MMA ennek megalkotásáért felel, akkor a végrehajtásáért is, tehát ott kell ülnie  minden pozícióban. Ezt el is érte.

Egyedül Andy Vajna tudta őket távoltartani saját uradalmától, a Magyar Nemzeti Filmalaptól. De még némi koncesszió, és már ő sem lesz annyira hajthatatlan ebben a kérdésben.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az MMA által delegált tagok, illetve a miniszter által odaküldött emberek majd nem szólnak bele az NKA szakmai kollégiumainak  döntéshozatalába, majd együttműködőek lesznek.

Nem lesznek. Nem azért mennek oda. Ideológiai cenzúrát gyakorolni mennek oda, ez a dolguk. Hajszálpontosan fogják tudni, melyik projektet, kezdeményezést kell elvágniuk, melyik pályázatot kell majd ad acta tenniük.  

Elvágni valamit pedig sokféleképpen lehet. Alkalmasint úgy is, ha megszavazunk neki némi pénzt, a töredékét annak, amelyből működhetne, viszont még éppen elégségeset ahhoz, hogy ne nyissa ki a száját. Vagy úgy, ha ajtótól-ajtóig küldjük, hadd kilincseljen, hadd gazsuláljon. Esetleg forduljon egyenesen az MMA-hoz, ami már csak azért is tökéletes megoldás, mert akkor kihúztuk a kritika méregfogát, az MMA-nak pedig legitimációt teremtettünk: lám, működik, dolgozik, támogat. A legjobb persze, ha az alkotó feladja.  Ha elfelejti, hogy akart valaha valamit, ha elhúz innen – Berlinbe, Londonba, vagy ahová tud.

Annyira banális és együgyű, de mégis ez a helyzet: megérkeztünk a kádárizmusba. A cenzúrába, a kis alkuk világába, a látszat-önállóságok, a kompromittált működésmódok labirintusába. A vidám barakkba.

Hülyék vagyunk, ha belenyugszunk.

You may also like...