Metaváros száműzöttei

Békés Márton – Böcskei Balázs: Ki! (L’Harmattan kiadó, 2015)

 

Ma Budapestenek nem lehet hinni. Nem mond igazat. Nincsenek benne véletlenek, nem történik meg valami csak úgy.” (idézet a kötet Emlékezetlenítés c. fejezetéből)

Nehezen tudok a Ferencváros ultráinak fejével gondolkodni, de nem látszik véletlennek, hogy nem mennek be a csodaszép új Fradi-stadionba. A kívülmaradás oka valószínűleg nem azonos minden keményfejű szurkolónál, de az is valószínű, hogy nem csak a szigorú biztonsági intézkedések elleni tiltakozás húzódik a bojkott hátterében. Nyilván vannak, akik csak a cigányozás, zsidózás szabadságát követelnék vissza, de vannak, akiknek nem ez hiányzik. Hanem a stadion. Hogy-hogy? Hiszen ott van, gyönyörű, európai színvonalú. Csakhogy azok a srácok, akik minden hazai meccs napján tüntetnek a Népligetben, valószínűleg felfogták, nem nekik készült.  Szavuk nem lehetett az ügyben, nem vonta be őket senki az elképzelésekbe, és a professzionális megvalósítás egész folyamata idegennek, távolinak  tűnhetett számukra. Jól érzik: a Groupama Aréna nem az ő grundjuk, nem azoké, akiknek „zöld a vérük”.  Hanem azoké, akik meg tudják fizetni, akik a fan-shop húszezer forintos futtbalmezeiből vásárolnak a gyermekeiknek, akik nem köpködnek szotyolahéjat, és nem a Népliget metróállomás aluljárójában, a Zöld Villámban fogyasztják el a meccs utáni sörüket.  Dzsentrifikációnak hívják ezt, ami itt zajlott, és szerte Budapesten ebbe ütközünk.

Felturbózott, kicsinosított, korszerűsített közterületek, eddig nem létezett terek és utcák, vagy éppen az enyhe lepattantság patináját gondosan konzerváló negyedek, amelyek nyugatias stílust mutatnak, keleties romantikával megbolondítva. S e fizikai terek összekapcsolódnak a virtuália tereivel: a közösségi oldalak és cloud szolgáltatások a város kiterjesztéseivé válnak, a metropolisz megapolisz lesz, és ahogy New Yorkban vagy Londonban, úgy itt is szuperurbánus létformává transzformálódik az egykori városi élet, és fogyasztássá a valamikori jelenlét.

Békés Márton – Böcskei Balázs: Ki! (L’Harmattan kiadó, 2015)

Békés Márton – Böcskei Balázs: Ki! (L’Harmattan kiadó, 2015)

Azonban ennek ára van: bizonyos emberekből, csoportokból nem kér a város, az új csiliviliben nincs számukra hely.  Az uniós támogatás és a befektetői gyorstőke vonzóvá változtatja a várost, cserébe kipucolja: Budapest vége táblát mutatva sokszázezer lakosnak. Róluk, az érdekükben, helyettük szólal meg Békés Márton és Böcskei Balázs könyve, a Ki! címet viselő kiáltvány.  Remek cím, üt, mint egy avantgardista képvers, többrétegű, mint egy jó szlogen: a kirekesztésre és a kivonulásra, sőt, a visszavételre is utal.  Harcos szöveg, amely a sokak által imádott pesti bulinegyed bojkottjára szólít fel, és ahogy a kézműves sörre a Kőbányait, úgy a Kazinczy utcára Kőbányát javasolja válaszul. Megkapja itt a Gozsdu udvar, de a Mika Tivadar, sőt a Gólya is – erre még visszatérek –, miközben nem pusztán igazságosztás ez: Békés és Böcskei valójában a városhoz való szabad hozzáférésről beszélnek, és ezáltal a városlakó saját életéhez való hozzáféréséről, ennek korlátozásáról, végső soron a budapesti ember létjogáról.

Hiszen a területi kizárás evidens módon társadalmi kirekesztés is. Aki a Madách tér kávézóiban kényelmetlenül érzi magát, mert nem ismeri az ottani kommunikáció kódjait, nincs úgy öltözve, cipője nem New Balance, táskája nem Bagaboo, ha nem érti azt a vizuális- és metanyelvet, amely arrafelé dívik, nem olvassa a márkajelek kottáját, nem lapul a zsebében olyan telefon, amely alkalmassá teszi arra, hogy a metavárosban tájékozódjék, az jobb, ha tudomásul veszi, amit a Fradi keménymag most tanul: kereshet magának más élőhelyet. Nemcsak, hogy képtelen megfizetni a cool környékek lakásárait, még egyszerű látogatónak sem elég jó. Rudi Giuliani szelleme járja a várost, megtisztítás és újrastrukturálás. Békés és Böcskei egyenesen gyarmatosításról és öngyarmatosításról beszélnek, persze nem úgy, ahogy a Békemenet, hanem úgy, ahogy a kortárs társadalomelmélet.  A könyvbemutatón szemléletes példával illusztrálták a saját múlt és így a saját élet  elvesztését: a Rákóczi téri hentesüzlettel, amelyből ínyenc borbár lesz. Aki cekkerével oda járt karajért, most biflázhatná a Gault Millau gasztronyelvét. Inkább elhúzódik, láthatatlanná válik a saját utcáin, kicsekkol saját jelenéből.

Rokonszenves ez a szikár, erős, harcos kötet, s egy zárójelben hadd tegyem világossá: azért is rokonszenves, mert a benne tárgyalt urbanisztikai és társadalmi változást, a felrajzolt világot rokonnak érzem az Angst című könyvem Budapest-víziójával, a korporációk és a korrupt politika lepacsizása által uralt, örökös jelenidőben élő nagyvárossal.  Ám messze nem csak ezért. Hanem azért is, mert intellektuális közelítésű, de nem elitista, és nem csak elemez, de javaslatot is tesz. Tekintélyes műveltséganyagot mozgat, és közben közérthető. Ott van mögötte a két szerző személyes története, hisz nem véletlenül költöztek valaha Budapestre, vártak valamit ettől a várostól, és azt gondolták, a város is vár valamire tőlük. Könyvük okosan érvelő munka, nyugtalanító és felkavaró. Ellenállásra, az alternatíva keresésére és felmutatására, a saját tér és a saját élet visszaszerzésére szólít fel. De éppen itt sűrűsödnek kritikai észrevételeim is.

A Ki! ugyanis nem foglalkozik a helyzet politikai implikációival. Azzal a ténnyel, hogy a jelenlegi hatalom (szándékosan nem írok kormányzatot) persona non grata-vá minősít egész rétegeket, életmódjukkal és kultúrájukkal együtt. A kerületek szintjéig lefutó új magyar vazallusrendszerrel összefonódott nagyvállalatok építették fel azokat a tereket és környékeket, amelyek a kötet által emlegetett új dzsentri (hipster) térfoglalás szimbolikus terei, a plázákat, a Corvin negyedet, a csillogó járólappal lecsempézett köztereket. De a hatalom ideológiát is helyez a kipucolás és sterilizálás mögé, és kéri a maga részét a haszonból.

Az épülő Corvin-negyed (kép forrása: http://nol.hu/data/cikk/43/44/61/cikk_434461/155991.jpg)

Az épülő Corvin-negyed
(kép forrása: http://nol.hu/data/cikk/43/44/61/cikk_434461/155991.jpg)

A fogyasztáson keresztüli kirekesztés módozatait kristálytisztán vázolja a szöveg, de adós marad azzal, hogy a köztereket kisajátító és a lakosságcserét felgyorsító politikai hatalmat bemutassa. Szimbolikus és konkrét térfoglalását, amely az utcák átnevezésével kezdődött, a központi terek (pl. Kossuth tér) átalakításával folytatódott, a saját történelmi narratíva sulykolására emelt emlékművekkel haladt tovább, de benyelte a köztéri plakáthelyeket is. Amely kriminalizálta a hajléktalan embereket, a szegényeket, az utcai változásokra reflektáló street art-ot, a szubverzív művészetet, és legújabban a migránsokat és menekülteket. Amely a Ligetből  kultúrpolitikai vigalmi negyedet, a budai Várból nagyzoló kulisszavárost teremtene. Amely megvásárolja a Belvárost a haveroknak. Területeket emel ki a városi szövetből, különleges övezetekké nyilvánítja azokat, és elhajtja onnan a költségvetési kontrollt. A helyi autonómiákat felszámolja. Vakablakos dohányboltokkal és rőtvörös közértekkel jelzi mindenütt, ki itt az úr. Nevetséges ambícióiban odáig megy, hogy médiacégeivel megrendszabályozná még a kiberteret is. Érdekelt bizonyos negyedek rossz közbiztonságának fenntartásában, elzavarta a tűcsere-programokat és a segélyszervezeteket, viszont bekamerázza a fél várost, felfegyverzett milíciát hoz létre a lakosság fékentartására, sokkolókkal stafírozza ki a parlamenti őrséget. Nem tűr meg senkit és semmit a nyilvános térben, akinek vagy aminek a látványa kellemetlen számára. Budapesten ma az Eleven Emlékmű nagyszerű kivételét és a Parlament előtti elkeseredett tüntetők sátrait leszámítva nem is látható rendszerkritikus jel vagy nyomhagyás.

A Ki! lázadást hirdet, és az elnyomottak megindulását, visszacsapását jövendöli. De kik kapnak itt majd tockost és sallert? Az utcakövek a Starbucks kirakatait törik majd be, meg a Zing Burgerét, vagy a Lendvai utcai pártházat zúzzák le? A tömegek a Corvin plázába nyomulnak majd be, vagy a Parlamentbe?  A címet parafrazeálva: Ki?, azaz ki alatt nyög ma Budapest, valóban a korporációk és a vendéglátósok konzumterrorja alatt, vagy inkább az illiberális állam gulyásfasizmusa alatt?

Nem az az egyetlen eltűnt Budapest, amelyet a két szerző könyvében keres. Eltűnt nagyapáink városa és apáinké is. Az első fizikailag semmisült meg, az ostromban, a másik létre sem jött igazán. Az autentikus élet hiánya évtizedek óta fájó ebben a városban. Az az igazi élet, amelynek védelmére a Ki! sorai felszólítanak, eleve a romokon eresztett gyökeret. Itt eltűnt már a Wampeticstől az Ilkovicsig millió hely, több kávéházvilág süllyedt a mélybe, több kulturális kánont ragadva magával. Többtízezer embert tüntettek már el innen, több hullámban. Amit tehát most vissza kívánunk helyezni jogaiba, az micsoda is voltaképpen? Hol van a kontinuitás?

Ahogy eddig, úgy most sem sikerült Budapestet térdre kényszeríteni egészen. Sem a pénznek, sem a hatalomnak. Élnek benne az autonómia szigetei, és nincs (egyelőre) akkora kontroll, amely uniformizálná az életformák sokféleségét. Az Aurórát és a Gólyát, a két szerzővel ellentétben nem zárványnak látom egy olyan kerületben, ahová a budai gyerekek taxival kirándulnak, nem újbalosok szórakozásának a saját szigetükön, hanem inkább életjelnek. A kritika és az értelem kis hatósugarú bázisainak, amelyek talán nagyobb rádiuszt is elérnek majd. Budapestet pedig elképesztő ellentmondásokkal terhelten, és a gyorstőkének kiszolgáltatva is olyan városnak, amely létével cáfol rá a kisajátítási szándékokra. Igaz, megjósolhatatlan, hogy meddig még.

You may also like...