,,…engedje meg, hogy kétségeim legyenek müvészeti felkészültsége iránt.”

Múlt szombaton volt a Tanácsköztársaság 96. évfordulója. 1919. Március 21. politikai értelemben nem volt több, mint egy bolsevik puccs, de a 133 napot megélt rendszer kultúrpolitikája a mai napig élő mítoszokat és tanulságokat rejt.

Az egyik ilyen mítosz, melyet az egyébként kiváló Kassák Múzeum honlapján a következőképpen foglal össze:

Kassák a Tanácsköztársaság idején ideológiai vitába keveredett Kun Bélával, és kiállt a művészet önállósága mellett – ezért a lapot (MA-t) betiltották.

Kassak_MA_kulonszamok_003Kassák és a Tanácsköztársaság viszonyának ilyen jellegű leegyszerűsítése persze általánosan elfogadott tézise a magyar művészettörténetnek, annak ellenére, hogy az avantgárd művész a rendszernek nem egyszerűen támogatója, hanem alakítója és működtetője is volt.

Kun Béla valóban betiltatta a MA-t, de a vita elsősorban nem közöttük zajlott, és csak látszólag szólt a művészet autonómiájáról vagy bármiféle ideológiai különbözőségről. A MA megszűnésének okai elsősorban egy politikai ellentétben, a főként a szociáldemokrata újságírók (pl. Göndör Ferenc, Kéri Pál, Magyar Lajos)  által dominált Sajtódirektórium és a kommunista értelmiségiekből (pl. Balázs Béla, Kassák Lajos és Lukács György) álló Íródirektórium közötti hatalmi harcban, továbbá a papírhiányban keresendőek.

Nem Kassák volt a célpont

Az egész történet Kéri Pál cikkével kezdődött[1], aki Az Ember című folyóiratban támadta be a Lukács vezette kultúrpolitikát. A gúnyos cikkben főként személyeskedő megállapítások olvashatóak a ,,milliomosfiú” Lukácsról vagy a ,,középszerű Balázsról”. De a cikk fő politikai állítása, hogy Lukácsék nem a munkásoknak építik a kultúrát, és a Kassák által vezetett aktivistákat monopol helyzetbe hozzák.

Göndör Ferenc már másnap ehhez kapcsolódva szörnyülködik a MA egyik szerzőjén (Mácza Jánoson)[2]: ,,a munkások egyetlen egy sort sem értenek meg abból, amit ezek a Máczák költenek…”

A keményvonalasok láthatólag ebben a történetben a szocdemek voltak, számon kérve a kommunistákon a valóban ,,forradalmi” és proletár művészet támogatását.

Göndör Ferenc mai cikke a Népszavában ezen a téren is a legsötétebb tudatlanságot árulja el. Az ő művészeti kritikájának az a nézőpontja, hogy a művészek és írók részt vettek-e a forradalomban, igen-e vagy nem? Ha igen, akkor jó írók, ha nem, akkor rossz írók.

– írja[3] ellentámadásában Révai József1, rámutatva, hogy ezen szempontok szerint a reakciós Dosztojevszkij is mehetne a kukába.

A_Sajtódirektórium_tagjai

Bár látszólag esztétikai kérdésekről szólnak ezek az írások, akkoriban mindenki pontosan értette, hogy nem Kassákék a fő célpontjai Göndörék kritikáinak, hanem Lukács.

Az egyre elmérgesülő vitába ezen a ponton maga az Íródirektórium vezetője is beszáll.[4]

A Közoktatásügyi Népbiztosság nem akar hivatalos művészetet, de nem akarja a pártművészet diktatúráját sem. A politikai szempont még sokáig kiválasztó szempont marad, de nem diktálhatja az irodalmi termelés irányát. Csak szűrő legyen, ne egyetlen forrás!

Lukács György, Balázs Béla és Hamvassy Anna 1915-16 körül // Forrás: PIM

Lukács György, Balázs Béla és Hamvassy Anna 1915-16 körül // Forrás: PIM

Kassák nem volt mindig kényes a művészet autonómiájára

Lukács bár határozottan megvédi a támadásoktól az aktivistákat, de távolságot is tart tőlük[5]. Hogy miért? Azon túl, hogy valóban nem azonosult a modern művészet törekvéseivel, és személyesen is ,,utálták egymást” Kassákkal[13], a MA készítői valóban túltolták a forradalmi lelkesedést. (Hogy Lukács miképpen őrült meg ezekben a hetekben, arról Kassák is ír az Egy ember életében, de elég a fronton történtekre gondolni.)

,,A proletárdiktatúrának csak a forradalmi szociális világnézetű művészetre lehet szüksége.” – ragadtatta el magát[6] a szintén a MA-hoz tartozó Uitz Béla. De Kassák is úgy gondolt folyóiratára, mint a kommunista párt hivatalos lapjára[7], ha már a Vörös Újságot a neofita Lukács elhappolta előle. A két újság szerkesztőségét egyébként egy vékony fal választotta el egymástól.[8]

Uitz Béla Vörös katonák előre! című plaktátja // Fotó: Pechy László / Fortepan

Uitz Béla Vörös katonák előre! című plaktátja // Fotó: Pechy László / Fortepan

Az ,,öreg” nagyon haragszik

Az egész vita már elülni látszott, amikor váratlanul maga Kun Béla vette elő újra a kérdést. Bár Kassák szerint Kunt egyáltalán nem érdekelte a művészet[9], de a kommunista politikus ez alkalommal mégis szenvedélyesen osztotta meg gondolatait a témával kapcsolatban. Az Országos Pártgyűlésen eredetileg Kunfi Zsigmond kritikáira reagált, amikor témát váltott, és belekezdett egy rövid eszmefuttatásba a proletár kultúra helyzetéről. Beszédében a MA-t ,,a burzsoá dekadencia termékének” bélyegezte, ami igazán meglepő lehetett Kassákéknak, hiszen rajtuk kívül még csak meg sem említett mást Kun a beszédében[10].

Kun Béla Csepelen szónokol

Kun Béla Csepelen szónokol

Kun Bélát még Kassák szerint sem ideológiai vagy esztétikai problémák gyötörték, egészen egyszerűen odadobta őket a kényes politikai helyzetben a háborgó szocdemeknek.[11]

Kassák először és utoljára ekkor szólal meg nyilvánosan a vitában, és megírja híres szövegét A válasz Kun Bélának a művészet nevébent.

Önt mint politikust a legnagyobbak közül valónak tisztelem, de engedje meg, hogy kétségeim legyenek müvészeti felkészültsége iránt.

Persze Kassák igyekszik pótolni Kun hiányosságait, és temérdek nemzetközi példán keresztül magyarázza, hogy

Amit mi a művészetben csinálunk, csakugy a rombolásra és teremtésre érett kor törvényszerüsége, mint az Önök politikai munkássága. 

Végül Kassák őszintén, és a további fejleményeket ismerve talán esedezve kérdezi Kuntól:

Kedves Kun elvtárs! Mindezeket itt föntebb nyugodtan és tárgyilagosan elmondva, kérdezem öntől, hogy ugyanúgy nyugodtan és tárgyilagosan átgondolva, ma sem lát bennünk mást, illetve művészetünkben,… mint burzsoá dekadencia ittmaradt csökevényét?

KassákLEvélképA levélre személyesen nem érkezett válasz. Kassákot csak Szabados Sándor népbiztos fenyegette, hogy ,,Te! Az ,,öreg” (aka Kun Béla) nagyon haragszik, majd ír neked, nem fogod kitenni az ablakodba!”. De alig egy hét múlva éppen Szabados mondta Kassáknak, hogy Kun már lehiggadt, és neki ad igazat: ,,Helyes, hogy szóvá tetted, és nem fajult el a dolog”.

A vitába némi késéssel maga Szakasits Árpád is bekapcsolódik[12], de írása se nem túl érdekes, se nem túl ízléses, tekintve, hogy egy már betiltott lapot oktat művészet és politika viszonyáról.

Mindig jól jön egy kis papírhiány

A folyóiratok betiltása egyébként nem kizárólag a MA ellen irányult, és valószínűleg kevesebb köze volt a Kun Béla bíráló szavaihoz, mint azt Kassák Az  egy ember életében sejteti. Az egyházi lapok kiadását már áprilisban megszüntették papírhiányra hivatkozva, májusban követték őket a polgári és liberális lapok is a kényszerű ,,ideiglenes” leállásban. Júniusban pedig már a Vörös Újság kiadása is kimaradozott papírhiány miatt.

Minden elnyomó hatalom, így az első világháború vagy a Horthy-rendszer alatt is az említett problémára hivatkozva tiltatta be az ellenzéki lapokat. A Tanácsköztársaság alatt valószínűleg a MA-val is ez történt. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy kevés folyóirat élte túl Kassák lapját ebben a rendszerben, így az egész vitát elindító Göndör-féle Az Ember sem.

Hajlamosak vagyunk idealizálni Kassák szerepét, bátor kiállást emlegetve, pedig erről itt szó sem volt. Kassák ugyanúgy egy hatalmi szereplővé vált ebben a rendszerben mint Uitz, Lukács vagy éppen Bartók. Kivételezett helyzetben volt, mint politikus és mint művész is: pénzek sorsáról dönthetett, közvetlen kapcsolata volt a politikai vezetőkhöz, akik közül többel baráti viszonyt is ápolt.

Kassák munkássága a 20-as és 30-as években felbecsülhetetlen jelentőségű, de éppen a Tanácsköztársaság 133 napjában kifejtett tevékenységére a magyar értelmiség tekintélyes részéhez hasonlóan, ő sem lehetett büszke.


  1. Révai korábban a Kassák-kör tagjának számított, de a Balázs Béla és Lukács György körül szerveződő Vasárnapi Körben is felbukkant, így ezen kiállása egyáltalán nem meglepő. Sokkal inkább érdekes összevetni cikkét a későbbi, a II. világháború utáni tevékenységével. 

References   [ + ]

1. Kéri Pál: Máca! Az Ember, 1919. április 15.
2. Göndör Ferenc: Kik akarják diktálni a proletárirodalmat? Népszava, 1919. április 16.
3. Révai József: Letörni a kultúrellenforradalmat!, Vörös Újság, 1919. április 16.
4. Lukács György: Felvilágosításul, Vörös Újság, 1919. április 18.
5. ,,A Közoktatásügyi Népbiztos semmiféle iránynak vagy pártnak irodalmát hivatalosan támogatni nem fogja. A kommunista kultúrprogram csak jó és rossz irodalmat különböztet meg, és nem hajlandó sem Shakespeare-t, sem Goethe-t félredobni azon a címen, hogy nem voltak szocialista írók. De nem hajlandó arra sem, hogy szocializmus címén ráeressze a dilettantizmust a művészetre. A kommunista kultúrprogram az, hogy a legmagasabb és legtisztább művészetet juttassa a proletariátusnak, és nem fogja engedni, hogy politikai eszközzé rontott vezércikk-poézissel pusztítsák az ízlését. A politika csak eszköz, a kultúra a cél.”
6. Uitz Béla: Diktatúra kell!, Vörös Újság, 1919. április 10.
7. ,,A Ma a kommunista párt hivatalosa lapjának számított, munkatársai a Szellemi Termékek Országos Tanácsától kapták a fizetésüket. “
8. Lásd. Kassák Lajos: Egy ember élete, Magvető Könyvkiadó, 1974.
9. ,,Kun és Szamuely nem foglalkozott irodalommal. Nem is lehetett kívánni tőlük, annyi bajuk és annyi szervezési munkájuk volt. De Kun erről egy alkalommal elég meggondolatlanul beszélt, a polgári réteg ezt kihasználta és megindult a dolgok szétmarcangolása. “ Kassák
10. Vörös Újság, 1919. június 14.
11. ,,Akkor az volt a véleményem és ez máig sem változott-, hogy, Kun Béla helytelenül vonta meg pártfogását tőlünk, s azért, hogy a támadókat megbékítse, feláldoz bennünket. ” Kassák
12. Szakasits Árpád: A MA, Ifjú Proletár, 1919. július 20.
13. Angyalosi Gergely: Kassák Lajos és Lukács György viszonya, Műhely