Körkérdés a genderről

Az index-link no.33 2009. decemberi számában Turai Hedvig kérdezett meg hét művészet- és egy irodalomtörténészt arról, van-e „genderkérdés” nálunk, van-e relevanciája és aktualitása a mai magyar művészeti közegben, illetve hogyan látják az elmélet helyzetét. Nőnap alkalmából közöljük az összes választ, amiből kiderül, hogy semmi sem változott öt év alatt.

link

az index link melléklete
no.33
2009. december

Körkérdés a genderről
Turai Hedvig

2010 február 14-ig tart nyitva a bécsi MUMOK-ban a Gender Check. Femininity and Masculinity in the Art of Eastern Europe című kiállítás. Kurátora Bojana Pejic, aki a rendszerváltás utáni legnagyobb kelet-európai művészeti áttekintő kiállítás, az After the Wall koncepcióját is kidolgozta.
A nagyszabású kiállítás, húsz évvel a berlini fal leomlása után elkerülhetetlenül szól a politikai változásról, s az azt megelőző szocialista rendszerről és az új keletű kapitalizmusokról is, de mindezt a gender, azaz a társadalmilag konstruált nemi szerepek szűrőjén át teszi. Bojana Pejic 24 ország kutatójának segítségével állította össze a Gender Check anyagát. Magyarországról András Edit művészettörténészt kérte fel közreműködésre, s a kiállításon a magyar művészek jelenléte igen hangsúlyos. Tehát van, akit fel lehet kérni és van, amiből lehet válogatni.
Mégis: a női gettósítástól való félelem mellett a szocialista múltból örökölt problémák is terhelik a nemekhez kapcsolódó kérdésekkel való foglalkozást. De az állítás meg is fordítható: az örökölt és az új keletű problémákat nálunk ritkán kapcsolják a nemekhez. A gender studies túllép a nőművészeten és a feminizmuson, de nem dobja ki az ablakon. Természetesen vannak már különbségek abban, ahogyan a különböző generációkhoz tartozó művészek, művészettörténészek kezelik a genderkérdéseket, s tagadhatatlanul történtek változások is e tekintetben. Mégis tény, hogy alapvető elméleti munkákat nem fordítottak le magyarra, s így ezek a gondolatok nem is kerültek be a szakmai köztudatba, az oktatásba, s hogy nagy hiányosságok vannak elméleti téren.
A kiállítás csupán az apropóján annak, hogy művészettörténészek, s egy író, irodalmár véleményét kérdezem arról, van-e „genderkérdés” nálunk, van-e relevanciája és aktualitása a mai magyar művészeti közegben, illetve hogyan látják az elmélet helyzetét.

András Edit

Úgy vélem, nálunk teljes a zavar nemcsak a terminológia terén, hanem atekintetben is, voltaképpen miről is beszélünk. Amikor genderkérdést emlegetünk, az azonnal jelzi az eltávolodást az egykori radikális tanoktól, a mozgalomtól, a feminizmustól, és a dzsentrifikáció mellett jelzi a margóról való elmozdulást is a centrum és az intézményesülés felé, vagyis, hogy a gender studies akadémiai diszciplína lett. Az angolszász tudományos világról beszélek természetesen, nem a hazai viszonyokról, ahol hisztéria övezi a tárgykörben született szakdolgozatokat is. Már ha születnek egyáltalán. Ami a relevanciáját illeti, mint intellektuális iránytű a vizuális kultúra értelmezése terén, természetesen éppúgy működik, mint bárhol másutt. Sőt, olyankor is működik, amikor látszólag a nehéz levegőjű, durva kelet-európai mácsó megnyilvánulásokkal állunk szemben. Vagy akkor működik csak igazán! Talán éppen azért, hogy elhárítsam azt a lesajnáló attitűdöt, miszerint ez az interpretációs módszer, ami „nyugati import” csak a jelenkori „import-művészet” olvasására alkalmas, a Gender Check katalógusába Hajas Tibor egyetlen kicsiny fotójáról írtam esettanulmányt, mely fotó korábban vagy nem volt része a hazai diskurzusnak, mint magánfotó, vagy Hajas kelet-európai mácsó imázsában értelmeződött. A mű közeli olvasatából egy egészen más művész képe és más üzenet bontakozott ki, mint amit a fosszilizálódott Hajas-kánon közvetít. El szeretném tehát oszlatni azt a lokális tévhitet is, hogy itt valami női módszerről van szó, amit „női művészetre” lehet csak alkalmazni, s mint ilyen, részleges és másodlagos érvényességű. A nőművészet kategóriától való eltávolodás azonban nemcsak azért következett be, mert a módszer kiválóan alkalmas a kérdéskörtől elzárkózó férfi művészek munkásságának felfejtésére is, hanem mert az csak a terület történetének korai szakaszában érvelt valamely esszenciálisan más művészet mellett, a hangsúly jó ideje átkerült a társadalmi nemek hatalmi viszonyainak és reprezentációjának finom analízisére, ami még csak nem is kortárs művészet specifikus. Nos, történeti munkák gender megközelítése végképp hiányzik a színtérről. Akár a kritikai művészettörténet-írás más módszerei, emez is tételezi a reflektivitást, így a hazai viszonyok kapcsán bennem leginkább olyan kérdések merülnek fel, hogy milyen érdekek, vágyak, motivációk avagy félelmek állnak e rátarti, gőgös elzárkózás hátterében? Holott akár szellemi kalandként, izgalmas intellektuális játékként is fel lehetne fogni ahelyett, hogy vallásháborúként éljük meg.

Andrási Gábor

A „genderkérdés” a művészetnél szélesebb, szociológiai léptékben tekintve is eleven probléma Magyarországon. A különböző nemi identitások (és a hozzájuk kapcsolódó cselekvés- és magatartásformák, intellektuális produkciók) társadalmitudati elfogadottsága szelektív és esetenként manifeszt módon, de általánosságban látensen – a fejekben, kimondatlanul – elutasított. Ha a mai művészet valóságos társadalmi kérdésekkel foglalkozva kívánja visszaszerezni kommerciális díszletté vagy szubkulturális esztétikák dekorációjává üresedett egykori relevanciáját, akkor az aktivitás egyik ilyen lehetséges terepe a gender. Ha a „genderkérdés” ma társadalmi léptékben aktuális, akkor a kortárs művészet perspektívájából is az. A Gender Check kiállítás világossá teszi, hogy a gender (bár a fogalom és az elmélet megszületésében a feminizmus döntő szerepet játszott) ma már nem „feminista kategória”, hanem a társadalmi nemek és nemi identitások teljes körére vonatkoztatható. Azzal, hogy a művészetelméletben és kritikában is alkalmazzuk, csak nyerhetünk: a művek értelértelmezéséhez egy újabb „eszköz” áll rendelkezésünkre, amellyel újabb rétegeket ismerhetünk fel, és bonthatunk ki gondolati-konceptuális összetevőikből. Ezzel mindaz a szépség és érzékenység, amit tónusokról, valőrökről, formákról, a művész zsenialitásáról leírtunk, nem veszíti el érvényességét. Lehet, hogy nálunk – ahol, mint Erdély Miklós mondta: „a pásztorok a repülőgépet keresztnek nézik” – még érvelni szükséges a nemzetközi gondolkodásban teljesen elfogadott, már-már közhelyszerűen gyakorolt genderkritika és -elmélet mellett, bár ebben nem vagyok biztos. Együttgondolkodni nem kötelező.

Bán Zsófia

„Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha azt mondom, gender és művészet, te azt mondod, jó hogy nem művészet és télikabát; ha azt mondom, feminizmus, te azt mondod, nane fárasszál; ha azt mondom, művészet és feminizmus, te azt mondod, (idézhetetlen); ha azt mondom, művészet és politika, te azt mondod, hol élsz te, azon már túl vagyunk; ha azt mondom, művészet és hatalom, te azt mondod, csak esztétikai érték van és minden más imperialista hablaty.
Látható: félszavakból is megértjük egymást, és ezt a dialógust bármikor, bármilyen helyzetben, újra és újra el tudjuk ismételni, mint valami szcenírozott mantrát. Van benne valami végtelenül megnyugtató, mert mindig lehet számítani a másikra, arra, hogy hozza a dialógus ráeső részét és soha nem hibázik. Aztán néha vannak események – ritkán itthon, gyakrabban másutt – amelyek ezt a jól begyakorolt performanszot egy kicsit kibillentik és másfelé viszik. Úgyszólván, hogy egy klasszikust idézzek, el lehet gondolkodni rajtuk, mint a szavakon.” (B. Zs. Mozgó Világ, 2009/december)
A rendszerváltás projektje egészen addig nem lesz mondható befejezettnek, amíg a politikai, társadalmi és művészeti diskurzus nem képes reagálni azokra a kérdésekre és problémákra, amelyeket éppen a rendszerváltás megtörténte hozott felszínre – ilyenek például a nemzetiségek, az etnikumok, az osztályok és a nemek kérdései, melyeket a mainstream művészeti diskurzus a rendszerváltás előtti modernista ellenállás szellemében, továbbra is „művészeten kívüli”, illetve „partikuláris” és illegitim szempontokként kezel.
Az előző rendszerből örökölt, az ideologikus tartalmakkal szembeni múlhatatlan idegenkedés a kritikai diskurzus irányítóit vakká teszi a művészetben nyilvánvalóan meglévő politikai és ideologikus tartalmakkal szemben, melyek magukban a művekben is egyre inkább felszínre kerülnek. A művészetoktatás nálunk nem készíti fel az újabb generációkat a megváltozott művészeti diskurzusban való részvételre, illetve a kortárs művészetről való gondolkodásra. Olyan, mintha a számítógép szerelőknek még mindig kalapáccsal és vésővel kéne dolgozniuk.

Mélyi József

E sorok írása előtt a nap híreit böngészem az interneten. A sportoldalon ez állt: egyelőre mégsem veszik el a vitatott nemű, 18 éves Caster Semenya világbajnoki aranyérmét, és a nemi vizsgálat eredményét sem hozzák nyilvánosságra. A bűnügyi hírek között pedig ez: „Az idős német házaspár meggyilkolásával gyanúsított három német egyikéről a fogdában derült ki, hogy valójában férfi.” A gender check tehát mindennapjaink
része, ott van a kuriózumok és a bulvárhírek között. Hogy a kortárs magyar kultúrában mégis hiányérzetünk van a témát illetően, az elsősorban abból adódik, hogy a rendszerváltás idején úgy hittük, a társadalmi berendezkedés átalakulásával a társadalmi problémák feldolgozásának és megoldásának nyugati módszerei és e módszerek szellemi háttere is sokkal könnyebben szivárog majd be köztudatunkba. A művészeti életben először talán az 1993-as Polifónia projekt és annak szimpóziuma során vetődött fel a kérdés, hogy utána az ezredforduló idején már a megkésettség fogalma kapcsolódjon hozzá. Amikor az Élet és Irodalom-ban Szikszai Károly karikatúráján a szexuális témákat sok esetben alpári módon boncolgató Heti Hetes szereplői falloszok és egy vagina alakjában jelentek meg, majd Farkasházy Tivadar mindezért beperelte a rajzolót, jól látszott, hogy a gender check lehetősége és a bulvár valósága közti távolság nagyobb, mint azt korábban gondoltuk. A lassú tematizálódás mellett pedig mindez máig nem lépte át a kuriózumok szintjét.

Oltai Kata

A mai magyar társadalmi kontextus erősen szexista, homofób és egyáltalán minden különbözőséget gyanúsan és elutasítóan kezel. Így a művészetről szóló diskurzus is nemhogy az – egyébként sokkal politikusabb – „F betűs“ szót, de sokszor még a gender kifejezést sem szereti explicit használni. Vannak munkák vagy projektek amelyek foglalkoznak egy-egy aspektusával, de úgy gondolom sem az intézményi kiállításpolitiká(k)ban, sem az állami művészettámogatásban nincs nyoma.
Olyan példát sokat lehetne említeni, ahol a nő vagy női előtag használatával úgy gondolják, letudták a problémát, mindennemű elméleti tisztázás, konzekvens terminológiahasználat nélkül. A hagyományosnak tartott női szerepekre, azok megkérdőjelezésére, esetleges dekonstrukciójára születtek már válaszok, azonban a „genderkérdés“ másik aspektusával, ti. a maszkulinitás mibenlétének vizsgálatával, problematizálásával szinte senki nem foglalkozik. És ez messzemenőkig visszahat, korlátokat szab az első problémára adott válaszok tekintetében is! Úgy gondolom, hogy nálunk az első generációs diskurzus sem zajlott le még, így még mindig az emancipáció égisze alatt „csatlakoztatják fel“ a nőket a normatívnak tartott patriarchális gondolkodás- és viselkedésformákhoz. A különbözőség, egy alternatív női szubjektivitás pozitív felmutatása nem történt még meg. A legjobb esetben a „második nemként“ elfogadták.
Amit igazán aggasztónak találok, hogy az én generációm a legtöbb esetben nem foglal állást, legfeljebb közönyös a kérdést illetően.

Sturcz János

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen oktató, fiatal művészek munkásságával foglalkozó művészettörténészként az a benyomásom, hogy a női nézőpontú és a társadalmi nemi szerepekre tudatosan reflektáló nemzetközi művészet szemléletmódja nem épült be a hazai művészeti közgondolkodásba. A nőművészettel valami hasonló történt, mint sok korábbi „nyugati” művészeti jelenséggel, stílussal, trenddel. Megemésztetlen, átmeneti divatjelenség maradt. 1989 után egy sor pályakezdő női művész kezdett el motívumokat, alkotói módszereket, stratégiákat átvenni, saját művészetébe adaptálni a nemzetközi nőművészetből – komoly művészi hozadékkal. Néhányan következetesen viszik tovább ezt a szemléletmódot, többen azonban már nem kapcsolódnak a gender körüli diskurzusba. Talán ennek is köszönhető, hogy a nőművészet „kiment a divatból”, a hallgatók és a fiatal művészek között már csak elvétve tűnik fel a nemi szerepekre való reflexió, jobbára elméleti háttér nélkül. Eközben, szinte a korábbi szoc-, illetve soft-modernhez hasonlóan – különösen a fiatal festőhölgyek körében – kialakult egyfajta „lágy nőművészet”, amely csak felületesen, tematikus szinten érintkezik a nőművészettel, s legtöbbször kimerül a női ruhadarabok, tűsarkú cipellők ábrázolásában, lírai önarcképekben, testrészletekben és a média nőképének majdnem reflektálatlan idézésében. Szinte visszatértünk a nőművészet kilencvenes évekbeli recepciója előtti időkbe, annak ellenére, hogy az egyetemen két, elméletileg felkészült osztályvezető női festő tanár, s több női tanársegéd is tanít, s a művészettörténeti oktatásban – a szűkös időkeretek között is – igyekszünk komoly hangsúlyt fektetni a nőművészet történetének és a nemi szerepekre adott művészeti reflexiónak
a bemutatására. Azonban hiányzik a feminista és gender elméletek alapos tárgyalása, az alapművek fordítása, a könnyen kezelhető szöveggyűjtemények, de mindennél súlyosabb probléma, hogy az oktatás mindennapi gyakorlatába mindebből – az univerzalista, modernista közgondolkodásból fakadóan – vajmi kevés kerül. A feminista és a gender teória társadalom felfogásának eredményeit felhasználó művészi megközelítésmód figyelmen kívül hagyásával a hazai művészet egy olyan művészeti stratégiát, társadalomkritikai módszert veszít, amely éppen a „rendszerváltást” követő negatív, antidemokratikus folyamatok politikus, de személyes értelmezésére lenne kiválóan alkalmas.

Süvecz Emese

Természetesen van relevanciája és aktualitása. A társadalmi nemi szerepek kapcsán pontosan azokat a problémákat lehet fölfedezni, mint a szélesebb társadalmi kontextusban. A legnagyobb probléma a témával kapcsolatos tudás, és tudatosság hiánya, mindkét nemnél. Ennek oka az oktatás hiányosságával, a szocializációval, ’68 társadalmi mozgalmainak hazai megkésettségével, valamint a képzőművészeti közeg jellemző adottságával, a társadalmi mobilitás hiányával magyarázható. A képzőművészeti élet szereplőinek többsége a középosztályból kerül ki, ezért csak konzervatív módon működhet. A társadalmi rendet alapjaiban megváltoztató újításokat a társadalmi hierarchiában alacsonyabb pozícióban lévő rétegek kezdeményezik (fiatalok, munkások, nők, melegek, kolonializáltak stb.), mivel nekik van elsődleges tapasztalatuk a rendszer fogyatékosságairól. Magyarországon a középosztálybeli, budapesti, heteroszexuális, fehér stb. nőknek lehetőségük van megválasztani életmódjukat, hivatásukat, még akkor is ha az üvegplafon jelensége megtalálható a kulturális intézményrendszerben is. (Gondoljunk csak bele, mikor lesz megint női vezető bármelyik magyar fősodorbeli intézmény élén?) A képzőművészeti intézményrendszerben sok női középvezető dolgozik, a műkritikusok vagy a művészek között is kiegyensúlyozottabbak az arányok. A kurátorság területén egyenesen a nők felülreprezentálhatóságáról beszélhetünk – a kérdés csupán az, meddig? Az elnőiesedés a társadalmi megbecsültség vonatkozásában rosszabb helyzetben levő szakmák esetében fordul elő. Mivel a kurátorság hazánkban még ismeretlen területnek számít, nem lehetett és ma sem igazán lehet tudni pályaválasztáskor, milyen komoly karrierutakat tartogat a vállalkozó kedvű, ambíciózus fiatalok számára, így itt a nők nagyobb számban lehetnek még jelen. Ezért is tanulságos egybevetni mindezt a felsőoktatási intézményekkel, ahol a nők aránya szinte a jelentéktelenség határát súrolja. Nem csupán a tananyag, de a tanítás módszertana is nélkülözi a gender szempontokat.
A nemek vonatkozásában itthon viszonylag hamar megjelentek kiállítás projektek, illetve különféle publikációk, de ezek kritikai recepciója elmaradt. Nincsenek szöveggyűjtemények, és a felsőoktatásban nincs hangsúlyos tere a társadalmi nemi szerepek elméletének. Mindemellett az elmélet helyzetét pozitívabban látom, mint a struktúra gyakorlati működésének gondjait. Az elmélet hazai képviselői előbb vagy utóbb utat fognak törni maguk számára, ez csupán idő kérdése. Kérdés, hogy a férfiak és nők aránya hogyan alakul majd az elmélettel foglalkozó pozíciók leosztásakor?

Tatai Erzsébet

Úgy nincs nálunk genderkérdés, ahogy a Kádár-rendszerben nem volt szegénység. A különbség annyi, hogy most nem tilos a „témáról” beszélni, csak nem lehet.
A „gender” nem túllép a feminizmuson, hanem más irányba fordítja a tekintetet. Míg elvileg helytálló valamennyi nem konstrukciójának együttes vizsgálata, gyakorlatilag nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk a nők esélye meg se közelíti a férfiakét a társadalmi szerepvállalásban, érvényesülésben, megbecsülésben. Így tehát nehéz eltávolodni a „feminista” látásmódtól. A „gender” korszerűbb, ugyanakkor a hazai értelmiségi (!) közbeszédben ez csupán egy szalonképesebb változata a feminizmusnak, könnyen elfedheti a nők alárendeltségének amúgy is nehezen megoldható kérdését.
Relevanciája és aktualitása is volna, ha egyáltalán felszínre kerülhetne.
Azonban olyan mérvű a tudatalatti öncenzúra, hogy néhány művész foglalkozik csak elkötelezetten feminista, nő- vagy gendertudatos művészettel. Még mindig kínos és szégyen feministának lenni, miközben már lehet azzal mentegetőzni, hogy „túl vagyunk“ rajta. Előadásaimban úgy teszek, mintha volna gender-kérdés a magyar művészetben, ám ezzel inkább mintha mágiát gyakorolnék: „legyen“.
Elmélet? Egyetlen magyar egyetemen sincs gender tanszék. Igaz, tanulási/kutatási lehetőség adódik: a Közép Európai Egyetem Társadalmi Nemek Tanszékén, illetve néhány szociológiai, angol vagy amerikanisztikai tanszéken és kutatóintézet perifériáján. Művészet(elmélet)közelbe azonban nem került. Szabad időben, saját költségen persze nincs tiltva – csak lenézve – a gender-szempontú (művészet)elmélet.
Mindössze kb. féltucat művészettörténész munkásságában játszik szerepet a „gender szempont”, de náluk sem kizárólagosan, vagy „főállásban”.