A kultúra napszámosai tüntettek

Tüntettek a magyar kulturális intézményrendszerben dolgozók, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén, mert mi egyebet is tehettek volna. Ahogy az egyik szónok fogalmazott: tüntetni szükségszerűség. Nincs ugyanis egyéb eszköz. Petíciót adtak át az EMMI-nek, de tárgyalni senki nem óhajt velük semmiről, a véleményük abszolút nem érdekli a kultúra képviseletére egyébként kijelölt minisztériumot.

Miről kellene tárgyalni? Felsorolunk néhány témát.

Például a bérekről. Miként létezik, hogy 2002 óta nem nőtt a kulturális intézményrendszerben dolgozók bére? Hogy ebben a szférában egyes bérek épp csak súrolják a létminimumot. Hogy létezhet az, hogy kilencvenezer forintot keressen egy felsőfokú végzettségű közművelődési, vagy közgyűjteményi dolgozó?

Aztán például arról, hogy hová tűnik maga a kulturális intézményrendszer? Beszélhetünk-e még egyáltalán közművelődési rendszerről? Léteznek ennek még állami és szakmai garanciái?

Például arról, hogy miközben hízik az MMA, megakiállításokat rendez a Szépművészeti, felújítva kong az ürességtől a Várkert Bazár, és papíron már három büszke épület is áll a Liget-projektből, aközben agonizál egy vidéki múzeumi hálózat, filléres problémákkal küzd a könyvtári és levéltári rendszer, és lassan funkcióját veszti a művelődési intézmények nagy része.

Például arról, hogy egy harminc perces tévéinterjúban miért nincs Balog Zoltán miniszternek két perce sem erre a területre?

Vagy arról, hogy miközben a kultúra lehetne a társadalmi integráció legjobb eszköze úgy, hogy egyben az egyéni identitások evidens kifejezője is,  a kormányzat a „bevándorlók” ellen uszít azzal a dermesztő szöveggel, hogy „deviáns szubkultúrákat” hoznak létre.

Például arról, hogy miközben alkotmányba írt jog a kultúrához való szabad hozzáférés, aközben a tervezett új múzeumi negyedbe jegyet venni minden bizonnyal kevesek kiváltsága lesz. Például arról, hogy a kormány előbb biztosít évi kétszáz milliót egy magángyűjteménynek, meg öt évre 30 milliárdot a Magyar Nemzeti Banknak műtárgyvásárlásra, mint hogy foglalkozna saját közgyűjteményei beszerzési keretével.

Páldául arról, hogy a közgyűjtemények vezetéséből lassanként kikopnak a szakemberek. Hogy egy olyan személy is vezető pozícióhoz juthat ebben a múzeumi rendszerben, akinek a tevékenysége nemzetközi korrupcióellenes szervezetek figyelmét is felkeltette már.

forrás: atv.hu youtube csatorna

forrás: atv.hu youtube csatorna

Nem véletlen, hogy az EMMI-ben senki sincs, aki ezekről tárgyalna a KKDSZ-szel (Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete), vagy bárkivel. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében ugyanis nincs kulturális politikai koncepció. Éppen úgy, ahogy az egyes minisztériumok számonkérhető program és megfelelő döntéselőkészítés nélkül dolgoznak, éppen úgy nincs elképzelése a kormányzatnak arról, hogy a kultúrát és annak intézményeit miként használhatná az emberi életminőség javítására. Addig látják át a folyamatot, hogy ha nagy és drága múzeumokat húzunk fel, akkor oda majd sok pénzért jegyet vesz a fapadossal Budapestre látogató turista. Ez, azon túl, hogy édeskevés, legfeljebb egy stabil és nagyvonalúan finanszírozott intézményrendszer csúcsán volna elképzelhető. De a felépítmény itt enyhén szólva sem ilyen.

Megközelíthető köztér vs. hatalmi-reprezentációs szerep

Folytattak már reménytelen vitát a Budavári Palota hátsó oldalán levő lift kezelőjével, hogy miért kerül 200 forintba felmenni azzal a lifttel a Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Galéria szintjére? És ugyanannyiba lefelé? És ha már ennyibe kerül, miért néz ki úgy az egész, mint amihez nem nyúltak hozzá vagy harminc éve? A Palotát most majd felújítják, de ennek az az ára, hogy javarészt megfosztják kulturális funkcióitól. A kormány a hely hatalmi-reprezentációs szerepét adja vissza, és ezzel tulajdonképpen megfordít egy európai folyamatot, amelyben a hatalom színterei a kultúra bárki által megközelíthető köztereivé alakultak.  Lehet vitatni, mi a szerepe a XXI. században egy királyi palotának, de ezt a vitát ugyanúgy nem folytatta le senkivel a kormányzat, mint a vasárnapi zárvatartástól az útdíjig az összes többit.

A kulturális politika ma épületfelújításokat jelent, ami kétségkívül derék tevékenység – meg persze ilyen projektekben lehet helyzetbe hozni a jóbarátokat –,  de mégiscsak az a minimum, amit elvárhatunk egy államtól, hogy kivakolja a falat, befoltozza a tetőt a saját tulajdonán. Ha a fővárosi nagy múzeumok csillognak-villognak is (amúgy egyelőre nem), az nem oldja meg az intézményrendszer finanszírozási és tartalmi problémáit. És nem adja vissza az intézmények autonómiáját.

Nem tudni, ki milyen funkciót képzelt el a Pesti Vigadónak, amelyet büszkén adott át az MMA tavaly március 14-én,  de ezt a házat, a benne folyó szakmai munkát és a produkciós output-ot tekintve nem tekinthetjük a hazai közművelődés részének.

Szimbólumnak azonban nagyon is. Ma a kormányzat – és kulturális tótumfaktuma, az MMA – a kultúra reprezentatív, protokolláris, ünnepi funkcióiban érdekelt, és olyan kulturális produktumokban, amelyek a hatalmon levőket és azok értékrendszerét semmiféle kritikával nem illetik. És látványosan semmit sem gondol a kultúra feladatáról a társadalmi esélyegyenlőségben, felemelkedésben, mobilitásban. Nem tudja elképzelni, hogy napi gyakorlat lehet, és az államnak nem az a dolga, hogy  megajándékozza vele a népet, hanem, hogy hagyja, hogy kulturális praxisokat bárki szabadon folytathasson. Ehhez teremtsen feltételrendszert és ne ahhoz, hogy a művésztársadalom frusztrált rétegei egymásnak rendezve kiállításokat, egymást laudálva és kitüntetve, közpénzen kánont írjanak.  Az MMA jelenleg nem egyéb, és nem több. Ne feledjük, a törvényben az szerepel, a miniszterrel együtt ők írják az ország kulturális politikai koncepcióját.

Talán jobb is, hogy egyelőre nem született ilyen szöveg?

You may also like...