Csínytevések a Ludwig Múzeumban

“I don’t wanna go to school, I just wanna break the rules”  Charli XCX

A Ludwig Múzeumban megtekinthető Anarchia. Utópia. Forradalom. (továbbiakban AUF) című kiállítás önmagában nem érdemelne kritikát. Gyenge kiállítások voltak, és lesznek is még, akár a Ludwigban, akár máshol, nem feltétlen kell mindegyikkel foglalkozni.

Ugyanakkor az AUF egyetlen erénye, hogy tényleg meglepő, akkor is, ha ezt anakronizmusával, és egy számomra régen tapasztalt esztétikai szemlélettel éri el. Erről pedig már fontos lehet beszélni.

Fabényi Júlia igazgatói kinevezését követően hamar meglebegtette, hogy kiállítást kíván rendezni a forradalomról. Nyilvánvalóan felmerültek hitelességi kérdések, hiszen egy kiállítást mégsem csak az alapján értékelünk, ami a négy fehér fal között látható. De az AUF szerencsére semmi olyat nem állít, vagy mutat, ami miatt belső kényszert éreznénk felemlegetni a tavalyi kinevezés körülményeit.

Kissé rendhagyó módon az egyik kiállító művész (Jonathan Meese) szövegét olvashatjuk az első teremben, ami kvázi kurátori szövegként szolgál a látogatók számára. Zavaros, de kínosan ismerős eszmefuttatás ez az “ideológiák illusztrátorairól” (akik amúgy “a művészettel szégyenteljesen visszaéltek”) és az “anarchista művészről” (aki pedig “kikapcsolja a társadalmi beidegződések, a konvenciók kontrollját”).

forrás: Ludwig Múzeum facebook oldal - Anarchia. Utópia. Forradalom. - megnyitó

forrás: Ludwig Múzeum facebook oldal – Anarchia. Utópia. Forradalom. – megnyitó

Műről műre, teremről teremre erősödik a gyanú, hogy a kurátor egészen mást ért a címben foglaltak alatt, mint azt konszenzuálisan sejtenénk. Továbbá a változó színvonalú munkák (mert vannak kifejezetten jók is) között bármiféle tematikai kapcsolatot találni szinte lehetetlen, ellenben az egy kiállításon való szereplésük mindenképpen mutat egyfajta szemléletet.

Nem véletlen, hogy a 80-as évek ennyire felül van reprezentálva a kiállításon. Ez ugye az az évtized, ami talán  kulturálisan a legkevésbé nevezhető “forradalminak” a XX. században. Nem kifejezetten Margaret Thatcher vagy mondjuk Hegyi Lóránd miatt, hanem a posztmodern individualizmus és a neokonzervatív ideológia akkori felemelkedése okán.

vv

forrás: Ludwig Múzeum facebook oldal – Anarchia. Utópia. Forradalom. – megnyitó

Ebben a kontextusban pedig semmi sem azt jelenti, mint amit 2014-ben gondolnánk.

Így fordulhat elő, hogy az anarchia ezen a kiállításon leginkább individualizmust jelent, a forradalom a művész szubverzívnek gondolt gyakorlatát, az utópia pedig az egyén menekülését saját kreált világába. A társadalom, a közösség vagy a valódi radikális változás gondolata ebből az értelmezési rendszerből hiányzik.

Az egyéni útkeresések, a szubverziót sejtető gesztusok vagy a politikum világát általában csak vizuálisan megidéző művek azt sugallják, hogy a forradalom valami társadalom felett lebegő gondolat, melyről vagy megmosolyogtató pátosszal vagy unalmas cinizmussal lehet beszélni.

10626745_10152342050982016_8735476448609879817_n

forrás: Ludwig Múzeum facebook oldal – Anarchia. Utópia. Forradalom. – megnyitó

De a forradalom, akár művészeti, akár társadalmi (bár a kettő között korántsem akkora a szakadék, mint Fabényi kiállítása azt sugallja) még véletlenül sem magányos kaland, művészek által elkövetett csínytevések sorozata a “társadalmi konvenciók” ellen.

Az utóbbi években két jelentős budapesti művészeti projekt is megmutatta, hogy mennyire nem így van. Az egyik a Páldi Lívia és Ulrike Kremeier által a Műcsarnokban megrendezett !Revolution? volt, a másik pedig Maja és Reuben Fowkes forradalmi trilógiája, melyben 1956, 1968 és 1989 kérdéseivel külön kiállításokon foglalkoztak.

De említhetném, az amúgy a kiállításon a Hejettes Szomlyazók tagjaként résztvevő Várnagy Tibor működését is. Talán nem én vagyok az egyetlen, akit a Liget Galéria vezetőjének munkássága bátorított arra, hogy lehet művészetről és társadalomról komolyan, a posztmodern iróniát kicsit félretéve beszélni.

Van a “forradalmi gondolatnak”  hagyománya Magyarországon, még a művészetben is, jóllehet általában csendesebb és elitistább, mint máshol. A jelene természetesen egy másik kérdés, mindenesetre aki ezt a Ludwigban keresné, csalódni fog.