Őszinte korlenyomatok a szegénységábrázolásról

Kovács Orsinak és Mondik Noéminak nyílt kiállítása október 17-én a Godot Galériában, amit kiállításokhoz képest nagy média visszhang kísért: az index.hu nagyképet közölt róla, a Népszava interjút készített Noémival, az ÉS a kiállítás anyagával illusztrálta legújabb lapszámát, amihez Tóth Béla István írt ajánlót, szerepeltek a Cinken, WeLoveBudapesten, Mokshán stb.

Kovács Orsolya rajza az ÉS címlapján

Kovács Orsi rajza az ÉS címlapján

A megjelenések két dologról biztosítottak engem: arról, hogy Mondik Noémi szegénységábrázolása sztereotip, lenéző és megalázó, és hogy a kritikusok ezeket a képeket úgy értelmezik mint gondolatébresztő, társadalomkritikus műveket.

– Mégis azzal, hogy lerajzolsz egy aluljáróban fekvő hajléktalant, az társadalomkritikává válik, nem?

– De nem szándékosan. Persze, én soha nem éreztem természetesnek azt, hogy egyesek teleszemetelik a környezetüket vagy odapiszkítanak az utcára. A legrosszabb mégis, hogy a legtöbb ember már meg sem lepődik ezen. Nem törődnek a környezetükkel. Persze, én is elsétálok a problémák mellett, de legalább lerajzolom utána őket a blogomon. Talán ezzel felhívom a figyelmet.

A rajzok és az interjú alapján Noémit az zavarja, hogy a hajléktalan emberek miatt sok szemét és kosz van a városban, ráadásul ez a legtöbb embert nem zavarja. Erre az egyik ismerősöm mindig azt mondja, hogy egyik reggel sétáljunk végig a Kazinczy vagy Király utcán, és nézzük meg, hogy hogy néz ki olyankor. De ami nagyobb probléma, hogy ahogy rengetegen, Noémi is természetesnek veszi a szegénység és hajléktalanság létezését, és azoknak sztereotípiáit ábrázolja sértő és megalázó módon.

Lehet erre azt mondani, hogy pont ezzel hívja fel a figyelmet a problémára, de én ebben nem hiszek. Lehet komolykodni a galériákban, de ha a képcímeket is megnézzük, azok csak még egyet belerúgnak az amúgy is gúnyosan és cinikusan bemutatott emberekbe.

„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”Paulo Coelho

„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”
Paulo Coelho

piknik 2

piknik 2

bomlott elméjű hajléktalan úr összeszólalkozik a talajjal, majd levizeli azt

bomlott elméjű hajléktalan úr összeszólalkozik a talajjal, majd levizeli azt

tegnap reggel házibuli volt az aluljáróban, a vak bácsi berakta a demo zenéket a szintin, a többiek pedig bebaszva táncoltak, ma viszont már újra ilyen magányos volt.

tegnap reggel házibuli volt az aluljáróban, a vak bácsi berakta a demo zenéket a szintin, a többiek pedig bebaszva táncoltak, ma viszont már újra ilyen magányos volt.

És akkor a kiröhögött vak bácsira írja Tóth Béla István az ÉS-ben, hogy

… a kritikai attitűd mindkettejüknél harsányan megmutatkozik. Végletekig lecsupaszított vizuális eszköztárral, fanyar humorral támadnak, lefegyvereznek; párbeszédre késztetnek, mind társadalmi, mind politikai környezetünkkel kapcsolatban. […] őszinte korlenyomatokként láttatnak, figyelmeztetnek és egyben óvnak. A kiállítás képei ugyan nem elégítik ki a pusztán hagyományos értelemben vett esztétikai élményre vágyók szépségszükségletét, a gondolkodni vágyó nyitott közönség tetszését vélhetően elnyerik.

Kedves Béla, amit ír, őszinte korlenyomata annak, ahogyan sokan a szegénységről gondolkodnak. Noémi szegény embereket ábrázoló képei hagyományos értelemben esztétizálják a nyomort, hatásaikat tekintve károsak. Erről részletesen ír az AVM tagjai által a sajtó munkatársainak írt kisokosa, amiből kigyűjtöttem a rajzokra legjellemzőbbeket:

  • Előfordul, hogy bizonyos, jellemzően negatív társadalmi jelenségekhez automatikusan hajléktalan emberek képét társítják. Ha köztéri vizelésről, ürülékről, alkoholfogyasztásról van szó, igen gyakran egy hajléktalan ember képe jelenik meg illusztrációként, holott nyilvánvalóan nem minden hajléktalan ember kapcsolható össze ezekkel a jelenségekkel, viszont számos otthonnal rendelkező ember igen.
  • Ezeket a problémákat tovább súlyosbítják a riportokhoz választott fotók, vágóképek és idézetek. Amikor hajléktalanságról esik szó, akkor szinte kizárólag középkorú, szakállas, piszkos ruhában lévő, többnyire ittas férfiak képét láthatják az olvasók/nézők, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek fejében kizárólag ez a kép él rólunk. Vannak közöttünk ilyen emberek is, de nagyon sok másféle ember is. Ahhoz, hogy hiteles képet közvetítsenek rólunk, fel kell hagyniuk az ilyen leegyszerűsítő, általánosító ábrázolásmóddal.
  • Ehhez a problémakörhöz tartozik, hogy a hajléktalanságot igen gyakran a köztéri élettel és a koldulással azonosítják. „Mikor váratlanul mellém lép egy hajléktalan kinézetű ember, s azt kérdezi, hogy van-e egy kis apróm” (napilap, 2011.11.29.). Ez is erős torzítás: a hajléktalan emberek közül csak minden tizediknek van kéregetésből származó jövedelme, túlnyomó többségük pedig egyáltalán nem kéreget. A budapesti hajléktalan emberek 15%-a él közterületen, 79%-unk szállókon lakik, 6%-unk pedig valamilyen átmeneti szálláslehetőségeket vesz igénybe. Ebből is jól látszik, hogy a hajléktalan emberek nem alkotnak egységes csoportot, és ha így kezelnek bennünket, azzal erősen eltorzítják a valóságot.
  • Szintén rendkívül káros, amikor a hajléktalan embereket negatív példaként szerepeltetik. Például: „éveken keresztül úgy nézett ki mint egy hajléktalan, egy rendes öltönyt még a mai napig nem sikerült beszereznie” (hetilap, 2011.12.23.). Így azonosítanak bennünket a velünk kapcsolatos sztereotípiákkal. Az ilyen kijelentések azt a látszatot keltik, mintha mindannyian egyformák lennénk, és mintha ez az azonosság mindenképpen valamilyen negatív jellemzőben öltene testet. Pedig a hajléktalan emberek nagyon sokfélék, más-más családi háttérrel, személyes jellemvonásokkal – tehát nem létezik olyan, hogy hajléktalan kinézet vagy viselkedés.
  • Szintén komoly probléma, hogy a hajléktalansággal kapcsolatos sajtómegjelenések szinte kizárólag az érintettek személyére, személyiségére, élettörténetére vagy esetleg egy feltételezett közösség (a hajléktalanok) bemutatására fókuszálnak, és csak elvétve jelennek meg olyan írások vagy tudósítások, amelyek a hajléktalanság problémájával foglalkoznának, vagyis azokkal a rendszerszintű problémákkal, amelyek fenntartják és folyamatosan újratermelik a tömeges hajléktalanságot. Aránytalanul nagy hangsúlyt fektetnek tehát a következmények bemutatására, miközben nagyon kevés szót ejtenek a valódi okokról és az érdemi, társadalmi szintű problémákról.

Ahogy a kisokos is mutatja, a probléma nem csak a művészet területén általános, ahogy nem is csak Mondik Noémi művei rettenetesen felszínesek. A körülöttük kialakult hájp miatt írtam róluk, de tudom, hogy a fenti szempontok alapján hosszú listát lehetne összeállítani – amin pl. nem szerepelnének a másik kiállító, Kovács Orsi képei.

ez reggel megtörtént, és nem értettem

ez reggel megtörtént, és nem értettem

Ez a videó pedig segít megérteni a reggel történteket: