SCREAM! SCREAM! SCREAM!

Kortárs művészeti munkák, projektek, akciók híre, illetve azok dokumentumai ritkán járják be a hazai netes sajtót. Pláne villámgyorsan. Nemrég azonban ez történt Monhor Viktória performanszával. 2014. szeptember 19-én, pénteken, az MKE intermédia szakos hallgatója előadta Dick Higgins Danger music partitúra sorozatának 17. darabját, egy kimerülésig tartó sikoly-sorozatot a budapesti Szabadság téren, a vitatott szoborkompozíció előtt. Az intenzív figyelmet is részben a tudatosan megválasztott helyzetnek és helyszínnek köszönhette. A performansz az Eleven Emlékmű aznapi beszélgetésébe építve, ahhoz kapcsolódóan zajlott, közvetlen közönsége pedig az  csoport volt, amelynek tagjai jelenlétükből és beszélgetéseikből kívánják megépíteni a Magyarország német megszállása 1944. március 19. című emlékmű alternatíváját.

Az Artmagazin néhány nappal később a teljes, majdnem húsz percig tartó esemény dokumentációját közzétette videón. A másodlagos beszámolók sora itt vette kezdetét.

Az egész előadással nemigen tudott mit kezdeni a hazai mainstream netes sajtó. Pedig nem olyan nehéz interpretálni ezt az erős, és persze megosztó akciót. A különböző portálokon egyre terjedő értelmezésekben a sikoly olyan üres jellé változott, amely mögé mindegyik médium odahelyezhette a saját szokásos szólamát. Ez persze csak úgy történhetett meg, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a videóval együtt nem emelték át saját posztjukba a performansz kontextusát tisztázó szöveges kommentárt, valamint nem tudtak, (vagy nem akartak) tájékozódni ez ügyben.

A librarius.hu, az Index.hu, a 444.hu és a cink.hu majd Kurucinfo
viszonylag gyors egymásutánban közölte a videót. Essünk is túl az utóbbin: a kurucinfósok  tisztában voltak a kontextussal (legalább is annak egy részével), hiszen mi másért szerepelt volna ez a performansz nálunk, ha nem a telibe találó ideológiai tartalmak artikulálása miatt. Hogy ez a weboldal antiszemita, szexista, nőgyűlölő, művészetellenes,interpretációban tálalta az egészet, azon nincs mit csodálkozni.

A majd húszperces folyamatos sikítás pár másodperces hangtalan .GIF-fé alakítása (via cink.hu) és felhasználása a cikk szövegével összhangban az előadó/felszólaló nyugtalanító állításának érvénytelenítését és személyének szánalmassá tételét szolgálta. A Fluxus szinte szóba sem került. A Kurucinfo értelmezése a portál ismeretében mondhatni papírforma. Az viszont elgondolkodtató, hogy mi az oka annak, hogy a többi médium se nagyon vette a fáradságot, hogy végiggondolja, mit is látott. És az is kérdés, hogy miért nem bajlódott azzal, hogy olvasóiban a szenzációéhség és az ellenszenv helyett inkább valamiféle megértés utáni vágyat keltsen fel.

Pedig a nagy nyilvánossággal nagy felelősség és sok lehetőség is jár. Egy Index.hu, vagy cink.hu kaliberű hírportál sokat tudna tenni közművelődési ügyekért, ha megpróbálna tudatosan mediálni az ilyen helyzetekben. (Olykor van is erre példa náluk, de nem elégszer.) A közművelődési tevékenységben az a jó, hogy tartalomszolgáltatási szempontból csak kicsit kockázatos, mert a terepe ugyanúgy a mainstream – tehát a médium olvasót nem veszít vele. Monhor Viktória performanszát köthették volna olyan párhuzamosan folyó sikeres és populáris művészeti eseményekhez, mint például a Dada és szürrealizmus kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, így lehetett volna indítani a közismertebb dadaizmustól a Fluxus, majd a kortárs művészeti tendenciák bemutatását.

De ezt nem tette meg senki.

Az Index.hu szerint például a „világ legnyomorúságosabb dolga” a szóban forgó videó. Kasnyik Márton gúnyosan „nagy betűs Művészet”-ről beszél és interpretációjában valamiképp a performatív művészeti akciók egészére vetül az az értelmezés, hogy az ilyesmi kínos, extrém, komolytalan dolog, ami idegesítő, és legalább olyan fölösleges, mint amennyire vicces.

Az Index.hu felületessége és nettó művészetellenessége

kifejezetten meglepő. A “nagy betűs Művészet” pedig azt a sztereotípiát erősíti, hogy itt valakik a semmire húznak fel gőgösen önigazoló narratívákat. Tény, hogy a MINDEKÖZBEN rovat rövid posztjai nem biztosítanak túl nagy teret a művészetközvetítésnek. Az viszont érthetetlen, hogy ha a szerző – még ha nem is művészettörténeti tisztázás végett, de – utána nézett a YouTube-on a hasonló eszközzel operáló performanszok dokumentációinak, miért nem szánt rá időt, hogy érdemben összefűzze azokat.

Sajnálatosan cseng egybe az indexes véleménynyilvánítás a nemzeti.net nevű „nemzeti hírgyűjtő” oldal interpretációjával, amely szintén a „MŰVÉSZET” (sic!) értelmetlenségét fejtegető, gúnyos posztba csomagolja bornírt kultúraellenességét és durva nőellenességét. Ugyanitt von le komoly logikai következtetést a szerző arról, hogy mivel gyerekkorában ő is üvöltözött: ő is művész.

Az én is meg tudom csinálni – szólam

a kortárs művészeti munkákkal szembesülő közönségnél gyakori retorikai fordulat. Hogy a kijelentés legalább Duchamp óta érvénytelen – és paradox módon talán egyidejű is az első ready-made-del – , ebben az esetben nem is annyira számít, mert itt inkább az a lényeges, hogy azzal, hogy egy szerző vagy egy kommentelő (pl. az Artmagazin VIMEO csatornáján ) önmagát viccesen-ironikusan művésznek nevezi, mintegy direkt lerombolva az elefántcsonttoronyban alkotó nagy művész jól megérdemelt pozícióját, a lehető legközelebb kerül a Fluxus eszméjéhez és törekvéseihez – persze csak véletlen és reflektálatlanul.

A Fluxus legfontosabb célkitűzése

ugyanis a művészet és az élet közti határok elmosása, legjellemzőbb jelszavai: „minden művészet”, „mindenki művész”. Akihez nem jut el ez az információ, az nem fog elgondolkodni azon, hogy mit jelent e határ felszámolása, ergo nem igyekszik megérteni azt sem, miként lehet ez a performansz egy valós társadalmi/közéleti problémára adott lehetséges válasz.

A cink.hu beszámolója tárgyilagos,
de a címadásban (Viktória 18 percig üvöltött a német megszállási emlékmű előtt) érződik némi lesajnálás: itt egy nő, Viktória – vezetékneve, titulusa, identitása nincs, a nyúlfarknyi cikk férfi szerzőjének azonban van – furcsaságokat művelt a „hírhedt szoborcsoport” előtt. Hóbortos, különös dolgok eddig is történtek arrafelé, de ez itt most húsz percnyi üvöltés volt, afféle rekordkísérlet. Az említett .GIF itt bukkan fel először, teljesen megváltoztatva az időalapú performansz üzenetét és egyszersmind a befogadói élményt is.

Korrekt összefoglalást és értelmezést adott a librarius.hu,

amely az Artmagazin után először tette közzé a videót, a művész saját koncepcióját is átemelve a forrásoldalról. Az Eleven Emlékmű eseménysorozatába illesztette a történést, és aki akarta, érthette, miről is lehetett itt szó. A kommentek már más képet mutatnak: sok hozzászóló az elmebetegség, a nevetségesség fogalmaival operált, egyenesen azt követelve, vigyék el a rendőrök, vagy a mentősök azt, aki ilyet tesz.

Noha a kommentekért nem felelhet egyetlen médium sem, 

az figyelemreméltó, hogy a különböző webhelyeken mennyien mentek neki Monhor Viktóriának mint személynek, trágár módon, emberi méltóságát sértve. Sokan a megszólalás, a megnyilvánulás jogát is elvennék tőle, valami olyanféle alapról, hogy hogy jön ő ahhoz, hogy ilyesmit csináljon. Legtöbben nem is az emlékművet védelmezik, hanem kifejezetten a performert támadják: a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát egyáltalán nem terjesztenék ki a művészet egyes megnyilvánulásaira, és tulajdonképpen azt követelik, hogy ilyesmi ne is létezhessen. Csak zárójelben: ebből az aspektusból semmi rendkívüli nincs a Műcsarnok új igazgatója, Szegő György követelésében, hogy a kritikai művészetnek legyen most már vége, gyönyörködtessünk inkább. Helyesen ismerte fel egy társadalmi szegmens igényét:

ne legyen kritika.

 

A cikk az Artmagazin Online és a 0m2 közös projektje. Szerzők: Mucsi Mesi  és Nagy Gergő