Társutasellátó

Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár nemrégiben – az önkormányzati választások előtt – saját szűkebb pátriájában, Hódmezővásárhelyen, a Vásárhelyi Őszi Tárlat megnyitóján a következőket mondta:

“Magyarország megerősítésében a magyar művészekre döntő szerep hárul, ezért a kormányzat kiemelten fontosnak tartja támogatásukat.” (…) „a magyar művésztársadalom még ma sem kapja meg azt a támogatást, amely megilletné, és amely jól bizonyítaná, milyen óriási szükség van a művészetre.”

(…)

„A kormány a következő esztendőkben különösen fontosnak tartja, hogy a magyar művésztársadalom méltó támogatásban részesüljön”

(…majd, egy kis liberálisozás után ifj. gróf Andrássy Gyulára hivatkozva – 0m2:)

“ez a nemzet és ez az ország a művészek és a művészet által lehet naggyá”
(Forrás: MTI. Érdekesség, hogy a Vásárhelyi Őszi Tárlat honlapja is az MTI-t idézi, azaz a honlap szerkesztői is annak hiszen inkább, amit ott kiadnak, nem annak, amit a saját fülükkel a megnyitón hallottak.)

Támogatást ígérni nem nagy ügy, pláne választások előtt – ismerős a mondás, olyan szegények nem vagyunk, hogy még ígérni se tudjunk. Meg hát ennek az egésznek különösebb jelentősége nincsen.

De egy gondolatkísérletet megér.

A Vásárhelyi Őszi Tárlat ugyebár szalonkiállítás, és ezek a seregszemlék jobb híján az új, Fekete-féle művészetstratégia pillérei. Ami szalon, azzal le van tudva a demokrácia, mert ott száz virág virágzik, nincs kurátori önkény, hanem a sokszólamúság zengedez. De élünk a gyanúperrel, Lázár szavait nem a tarkabarka tárlat alkotóinak és látogatóinak címezte.

Hanem szerintünk a kortárs művészeti szcénának.

Irányváltást jelez: a civil, kritikus, autonóm magatartásokat, gyakorlatokat bár ezután is gyanakvással szemlélik majd, és oda-oda is csapnak, főként, ha a civilség túlzottan politikus próbálna lenni, meg hirtelen elő kell húzni egy sötétben bujkáló, rémhírterjesztőt, de a NER, a konszolidáció jegyében a jövőben társutasokat próbál találni. Lázár szavai szerint a rendszer támogatni szeretne, azaz pénzt juttatni a szcénának. Erre, névleg, még mindig van valamiféle intézményrendszer, NKA-nak hívják. De lehet ez akár közvetlen kormánytámogatás is. Meghatározott célokra? Bármire? Nem tudni, mindenesetre az látszik, hogy a kormányzat bizonyos területeket, és ezzel bizonyos tevékenységeket és terminológiákat máris kisajátítani igyekszik.

A hazai design egy idő óta kiemelt kormányzati ügy, a Design Terminál „felkarolása”, annak hangsúlyozása, hogy a magyar innováció mennyire fontos és jól eladható a világban, azt jelzi, itt hosszú távú célok vannak. A magyar fotó, ha kicsiben is, de szintén stratégiai irány, a Capa-központ, vagy a Múzeumi Negyedbe tervezett fotótörténeti múzeum ezt jelzik. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál pedig (amelynek, azon kívül, hogy nincs koncepciója, a valódi kortárs művészethez se igen van köze) azt próbálja a közbeszédbe vinni és promótálni, ami eddig benne sem volt a NER szótárában, nevezetesen a kortárs művészetet. („Fiatalok kellenek!” – nyilatkozza a Népszabadságnak a CAFe felelőse, a MüPa vezetője.) A szándék egyértelmű: elbábozni a progressziót, pénzt terelni a színtér felé, de közben át is alakítani azt, a közbeszédben pedig kisajátítani az ide tartozó fogalmakat.

Ami nem kritikus, szubverzív, és túlzottan autonóm, de azért még elég jól néz ki, az jöhet.

Baráti jobb ez: lehetsz kortárs művész, és az sem baj, ha nem vagy a NER feltétlen híve, csak annyit kérünk, ne legyél az ellenzéke, és egy szintig működj együtt vele. Valami ilyesmit jelentenek ezek így, együtt. Megfejelve még néhány mögöttes elgondolással.

Arra ugyanis rá kellett jönniük a miniszterelnökségen, hogy a hivatalos irányvonal, vagyis az MMA – Forrás Galéria tengelyen húzódó művészet bemutathatatlan, képviselhetetlen és eladhatatlan a világban. Éppen ezért ez a vetítés a továbbiakban csak a hazai közönségnek szól majd. Matinéműsor a kicsiknek. Kifelé azonban, a külföld irányába a progressziót nyomatja majd a kormányzat, mert felfogták, hogy erre nagyobb az érdeklődés. Illeszkedni kell. Így önmaguk is jobb színben tűnhetnek fel a világ előtt, talán a sajtóban is árnyaltabb lesz róluk a kép: nem civil szervezetekre rendőröket küldő önkényurak többé, hanem felvilágosult, a kritikát jól tűrő, a kultúrát önértékén elfogadó és támogató européer politikusok.

Feketéékre és Kerényire már csak mint a NER ideológiai promótereire lesz szükség.

Ők szállítanának valamiféle reprezentatív kultúrát a „helyzetbe hozott” új vállalkozói-vazallusi réteg, hivatalnoksereg és lekötelezett kistulajdonosi kör, azaz az új, magyar kis- és középpolgárság számára. Esztrádműsort a Budai Vigadóban, pátoszos önfényezést a Hild-házban, díjakat, gálaműsorokat, az agyonhangsúlyozott nemzeti egységhez kellő kulturális-eszmei habarcsot. Szalonkiállításoktól a nemzetközi kovácstalálkozóig, persze milliárdokért. De a NER által elgondolt, a felzárkózást segítő gazdasági húzóágazatokhoz, vagyis a kreatív iparágakhoz, a design-hoz, az innovatív szellemi iparhoz és a ráépülő szolgáltatásokhoz ők már nem képesek hozzászólni. Nem véletlen például, hogy az MMA-t nem engedik a MOME, a Design Terminál, vagy a Magyar Nemzeti Film Alap, de az (önmagát nagyvonalúan függetlennek nevező) Art Market Budapest környékére sem. A jelszó ma a dinamizálás, a növekedés, a korszerűség, ezekhez – legalább a marketing szintjén – remekül passzol a kreatív ipar. Ezért szükséges hát az irányváltás: megtalálni azokat, akik majd ezt, a jófej Magyarországot, az emberarcú NER-t segítenek építeni.

Lobogónk Rubik Ernő.

A művészetben társadalmi elismertség, erkölcsi és anyagi tőke rejlik, meg persze veszély – ennek belátása áll a fentiek hátterében. Az előterében pedig gesztusok. Támogatás, lehetőség, intézményi háttér. Ha nem kérdőjelezel meg bennünket, megadjuk a lehetőséget, hogy megmutasd magad, és dolgozz. Nekünk.

You may also like...