Egy lista margójára

Hogy 542 340 000 forint sok-e vagy kevés, az viszonyítás kérdése. Úgy fest, ennyit költ majd évente a magyar állam a Nemzet Művészei elismerés életjáradékaira, 69, a napokban e címmel elismert polgártársunk havi járadékára. Magyarország kulturális büdzséjében észrevehető, de nem óriási tétel ez. Számoljunk bár úgy, ahogy a mindenkori államtitkárok szoktak, azaz belesöpörve mindent, a Várkert bazár bokraiig, szóval az L.Simon-féle  110 milliárddal, akár úgy, ahogy érzékeljük, azaz a közvetlen kulturális tevékenységre költött pénzzel, ami jóval kevesebb.

Egy-egy kulturális nagyintézmény költségvetési támogatásához képest már másképp fest a dolog. Valamivel több, mint a pécsi Zsolnay Negyed és Kodály Központ állami költségvetési támogatása (2014). A Szépművészeti közel 2 milliárdos támogatásához képest komoly összeg (2010-es adat a honlapról – nehezen frissülnek az adatok az intézményi honlapokon). Duplája annak, mint amennyi a budapesti Ludwig Múzeum központi költségvetési támogatása (2011-es adat, a honlapról) – s az akkori számokhoz képest ma minden bizonnyal még kedvezőtlenebb az arány.

A magyar átlagfizetés 2013-as adatok szerint 227 500 forint volt, ennek majdnem háromszorosa az életjáradék. A közfoglalkoztatotti átlagkereset 77.100 forintjához képest galaktikus összeg.  Az öregségi nyugdíj legkisebb összegének pedig 23-szorosa – ahogy ezt a díjról szóló közlemény is írja -, összehasonlításképpen: 80-90 ezer körüli nyugdíjat lehet kapni például muzeológusként, több évtizednyi munka után.

Szóval, ha akarjuk sok, ha akarjuk nem annyira, mindenesetre az összeg és a gesztus határozottan jelöli ki a hivatalos magyar kulturális politika jelenlegi értékpreferenciáit.

Nem gondoljuk, hogy egy tisztességes kulturális-piaci környezettel, eleven kulturális intézményi szférával működő országban is volna létjoga egy efféle elismerésnek. Ott az idős (és híres) alkotók megélnének eddigi, vagy jelenlegi munkáikból. Meg talán akadna magán-nyugdíjpénztár is, amelynek tagjai lehetnének. Ott talán a kormányzat sem akarna görcsösen egységes nemzeti kultúrát alkotni, pláne nem a hatalom erejével. De szögezzük le: nem sajnáljuk senkitől a pénzt. Még ha valószínűsítjük is, hogy Tandori Dezső életkörülményei nem vethetők össze Jókai Annáéval. Ne legyünk rosszmájúak, és kanyarodjunk inkább a lényegre.

Itt az állam beszél! – hallja ki az állampolgár a Nemzet Művészei-elismerésről szóló híradások mögül. Csakhogy itt természetesen az MMA beszél, az állam nevében. A zsűriben Fekete György elnökölt – régi hódolója, Balog Zoltán kérte föl -, a díjazottak között a hvg.hu 42 MMA-tagot számolt össze.

Fekete György, az MMA elnöke Fotó: TÓTH GERGŐ, Népszava | http://nepszava.hu/cikk/1034549-jobboldali-alkotok-elonyben

 

Annak a folyamatnak az újabb állomása ez, amelynek során az MMA pénzért társadalmi elismertséget akar vásárolni, a művészettámogatás álcájában. Egy valódi legitimáció nélküli, viszont a művészeti szakmák nyakába ültetett szervezet próbál itt kétségbeesetten fontosnak, megkerülhetetlennek látszani. Úgy, hogy közben önmagát és tagjait még jobban bebetonozza a kulturális intézményrendszerbe, és a jövedelmi elitbe.

Az alkotóművészet támogatása, elismerése, a főhajtás a művészet élő nagyjai előtt mind-mind olyasmi, aminek pozitív csengése van, aminek tisztességét, jó szándékát nem szokás kétségbe vonni. Csakhogy itt szó sincs jó szándékról, tisztességről. Itt számításról van szó és a „lelkek megszerzéséért folytatott küzdelemről”. Kánont írni a pénz és a publicitás erejével, patikamérlegen kimérve, ki az, aki „megfelelő” még nekünk, és ki az, aki már nem. A kritériumrendszerben eleve ott szerepel a Kossuth-díj, ugyebár, az MMA biztosra megy, akinek díja van, annak papírja van arról, hogy értékes amit csinál – és hát a nagy állami díjak bizonyos fokig implikálják, hogy ide túlságosan szubverzív életművet létrehozó művész se kerülhessen be. Emigráns művészek sincsenek a listán, hiszen Fekete többször értésre adta már, nem tekinti őket egyenértékűeknek az ittmaradókkal. Így aztán valódi kánonképző ereje sem lehet ennek a listának. Lebonthatnánk ezt a nevek szintjére is: ha ott van Keserü Ilona, akkor miért nincs ott Maurer Dóra, miért hiányzik Lakner László, az idősebb generáció nemzetközileg legismertebb művészei? Hogy ők elfogadtak volna-e egy helyet ezen a listán, az persze kérdés, de ha a „nemzeti nagyság” számít (nem ironizálunk, ténylegesen a magyar művészet nagyjaira gondolunk), akkor ott lett volna a helyük. Ők nem „csillagok a magyar kultúra és művészet mennyboltján” – ahogy azt Fekete György oly plasztikusan megfogalmazta?

Hozhatnánk még példákat más művészeti ágból is, Kertész Imrétől Nádas Péterig, Tolnai Ottóig, de fölösleges: itt ugyanis szó sincs művészetről. Az MMA tisztára mosdatásáról van szó, hiszen, lám, még azokat is hajlandó elismerni, akik kiléptek a köztestületté emelt asztaltársaságból – Novák Ferenc, Korniss Péter neve ott a listán –, meg azokat is, akik valószínűleg nem rajonganak érte, tessék, Gothár Péter neve is ott szerepel. Na ugye! Dehogy van itt kirekesztés, meg magyarságteljesítmény-méricskélés. Tágkeblűség van, meg széles horizont. Aki pedig az MMA-t bírálja, az mostantól a nemzet nagyjait bírálja, aki az MMA legitimációját vonja kétségbe, az az önzetlen támogatáspolitikát, az egységes nemzeti kultúra megteremtése iránti fáradozást vonja kétségbe.

„A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-höz kötődően adják át, pontos időpont egyelőre nincs.”

Hogy mit gondolnak listás helyükről a rajta szereplők, arról sem érkezett hír ez idáig.

You may also like...