A nagy átszabás

A világban a művészet irányított – tudjuk meg Párkányi Raab Pétertől, aki nagyívű, ám annál tagolatlanabb konteót húz a Magyar Hírlap online hasábjaira (furcsa kondenzcsíkok a magyar művészet kupolacsarnokában).

A kortárs művészet hazai gurui a kánon kényszerzubbonyát erőltetik mindenkire, ha pedig akad olyan szereplő, aki nem jó szívvel hordaná azt, akkor ellehetetlenítik, kiközösítk, a médiában meghurcolják, etc. – ezt Skonda Mária közli a Heti Válasz augusztus 28-i számában (XIV. évfolyam, 35. szám). Konteó kettő.

Ez liberálfasizmus! – kiált Nagy Kriszta Tereskova, szintén a Heti Válaszban (XIV. évfolyam, 36. szám), mélységes mély helyzetelemzést adva. (Tragi)konteó 3.

kép: kepkonyvtar.hu | http://www.kepkonyvtar.hu/?docId=85153

Ilyen a totális államgépezet. Nem elégszik meg azzal, hogy támogatottságára hivatkozva olyan alapvető változtatásokat eszközöl a berendezkedés minden területén, amelyről egyeztetéseket egyáltalán nem folytat, s amelyből kizár minden kormányon kívüli felet, hanem tovább tarol.

Az egész kell neki, azért totális. Nem csak a pozíciók, nem csak a pénz, nem csak a terek. Az emberek kellenek. Egyesével. Az összes.

A kormányalakítás óta világosan látszik, hogy komoly vetélytárs hiányában nem kell mással foglalkozni, itt az alkalom a hosszú távú berendezkedésre. Ahhoz, hogy tényleg bármit meg lehessen tenni, csak jól működő propaganda kell. Ennek megvannak az előzményei (személyes emlékek, könyvtárnyi irodalom – könnyen elsajátítható tehát), természetesen nem az emberi civilizáció fényes pillanataiból, de hát ez sem az itt, érezzük.

Hogy kicsit pontosabb legyek: szükség van pár kulcsszóra. Olyan, egyszerűen megjegyezhető, de alapvetően pejoratív felhangú szavakra, amelyeket aztán csak bizonyos célokra használnak, bizonyos esetekben.
Szükség van olyan szövetségesekre is, akik bármikor bevethetők. Őket nem nehéz megnyerni: vannak, akik elkötelezett antidemokratákként lelkesen szurkolnak a rezsimnek, és vannak, akik vágynak valami olyasmire, amit csak a hatalomtól kaphatnak meg – s a hatalom ilyenkor bőkezű. A fent citáltak fényében (is) látszik: mondhatnak amit akarnak, arra kell figyelniük csupán, hogy a kulcsszavakat a megfelelő környezetben használják.

A démon megnevezésére, azaz a nemkívánatos elemek démonizálására. A cél az, hogy a kulcsszavak hallatán minden jóérzésű magyar polgárban összerezzenjen valami legbelül, az öncenzúra ideggyökeiben, és az elhangzás pillanatában legyen világos, tökéletesen egyértelmű a rossz jelenléte. Olyan, a kollektív tudatalattiba szivárgó szlogenszerű megfogalmazások ezek, melyekhez, akár a jó reklámok esetén, azonnal kapcsolni tudjuk a terméket. Antikampány. Hétfő óta nincs kétség: minden, amit nem ők birtokolnak, erre a sorsra jut. 2014 szeptember 8-a fordulópont a legújabb kori magyar történelemben.

A teljesség igénye nélkül lássunk néhány szintagmát a keselyűk nyelvéből:

műtárgyellenesség/műtárgytagadás/tárgyrombolás

Ma a művészeti élet két táborra egyszerűsíthető: a tárgyat létrehozó művészekre és az ezt tagadókra, akik tagadják a műtárgyak létjogosultságát. Önmagukban nem léteznek, szükségük van ránk, alkotni vágyókra, hiszen a mi műveinket, hitvallásunkat tagadják. Övék a rombolás, a semmi művészete. (PRP)

művészeti maffia

A rendszerváltás óta ez a szűk csapat a megmondó. Létrehozta saját esztétikáját, államvizsgarendszerét, kiképezte elméleti tanárait és a művészettörténészeit – a kapcsolattartókat a médiával-, a művészek irányítóit. A hatalomátvételkor volt olyan tanár, „azóta valami Kossuth-díjas”, akinek diplomája sem volt. (Valami Kossuth-díjas = életmű nélküli, pedigrére hajtó művész.) Van, aki érettségivel, más művészdiploma nélkül lett megmondója, kikből áll majd a jövő művészgenerációja. Kijelentették: mi most már bent vagyunk a főiskolán, mi mondjuk meg, ki végezheti el. És röhögtek! Kijelentették, hogy a figurális művészetnek nincs helye az oktatásban, és nincs helye Magyarországon. Ennek szellemében választották ki, hogy kik azok a diákok, akik a „hátvédeik” lesznek. Cserébe díjakkal, ösztöndíjakkal honorálták őket. (PRP)

vagy

Kik a kánon megmondóemberei? Ez a kör -nem ritkán mesterségbeli hiányosságokkal is küszködő- konceptuális művészekből, a hatalmi és gazdasági érdekcsoportok holdudvarához tartozó művészettörténészekből és művészeti vezetőkből áll. (SM)

nonfigurális absztrakció

Gyakran a ’70-es évekhez visszanyúló, elidegenedést hordozó formabontással, nonfiguratív, még formális mondanivalóval sem bíró absztrakcióval, öncélú tabudöngetéssel, megbotránkoztatással, és sokszor a perverzióba csapó extremitással. (SM)

(lásd Nagy Gergő szerzőtársunk írását az artportalon)

idegenszívű

Ezek az emberek ezt az országot csak használják. Nem érzik magukénak, könnyen játszanak vele. Külföldön végezték iskoláikat, onnan hozták a módszert, külföldről kapják a támogatást. Itthon csak halásznak. A megosztás és uralkodás elvén. A területüket körbejelölték. (PRP)

vagy

Ha Magyarországon a művészeti életben és oktatásban nem lesz változás, egy dolog történhet: tizenöt év múlva nem lesz magyarul érző és gondolkodó művész. Lesznek magyarul beszélő, külföldön sikereket elérő művészek, akik külföldön elismeréseket, díjakat fognak kapni. A munkáikat azonban nem fogjuk szeretni, hiszen ezek Magyarország-ellenesek, a magyar kultúra és magyartörténelem-ellenesek lesznek. A globális művészet nem akar tudni Magyarország almájáról.(PRP)

 

Hát így.

A hatalom kizárólagos birtokosainak még az sem világos, hogy ebben az országban már rég nincsen semmiféle maffia, ami ne az ő tulajdonukban lenne. Vagyis jól tudják, és emiatt az egész sokkal komolyabb, görcsberándítóbb.

Csak feladni nem szabad, hagyni, hogy az idézetek szintjére sorvadjon a közgondolkodás!

A tényekkel és adatokkal tételesen cáfolható ostoba baromságokat cáfolni kell!

De a múlt nem térhet vissza, bármilyen erős sajtója is van az akaratnak.
PRP azt állítja, hogy a közösségbe tömörülés a középszer tudománya.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy azok a dolgok, amelyek még a jelen körülmények között is működni képesek, elszánt közösségek munkájából állnak össze. Egyre több csoport dolgozik azon, hogy lehessen élni ebben az országban.
Van alternatíva! A szabad, bázisdemokratikus alapon szerveződő projektidentitások, valamint az elképesztő mennyiségű önkéntesmunka, amit az ügyekbe tesznek, jól mutatja, hogy nem lehet mindent megfertőzni. Van ellenszerünk, vannak modelljeink, és ezeket mind szélesebb közönséggel kell megismertetnünk! Taktikus médiahasználattal, spontán akciókkal, elkötelezett és kitartó munkával. Szabó Lajos szerint magántulajdon az, amit elvehetnek – ez nem a tulajdonunk tehát, ez maga a nyílt forráskód. Add tovább!