Tusnádfürdői anziksz

10527861_739821652732106_3987998725498446154_n

Hogy a miniszterelnök saját országa polgárainak egy részét egyértelműen kijelölte, körülhatárolta és ellenségnek nyilvánította, új helyzetet teremt. Ahhoz képest persze nem hozott túl sok újat a tusnádfürdői szöveg , hogy segédei és vazallusai e kijelölt csoport ellen egy ideje már szabályos hajtóvadászatot folytatnak. De ahhoz képest, hogy a civil szektor elleni megalázó és kicsinyes vádaskodásokat jóhiszeműen még akár a túlbuzgó apparátus nyüzsgésének is tekinthettük volna, amely majd lecseng, ha a szolgahad figyelme másfele fordul, ahhoz képest sajnos egyértelmű: többről van szó. Tudatos ellenségkép-teremtés, szabályos fenyegetés, pontosan adagolt uszítás.

Banális forgatókönyv:
azoknak lett igazuk, akik úgy vélték, az Európai Unió, a „brüsszeli bürokaták”, a bankok, a multik, a liberálisok, a hatvannyolcasok, a vizigótok után a rezsimnek egyszerűen új public enemy-re van szüksége, hogy fenntartsa olvadó táborának örökös izgalmi állapotát, és új irányba fordítsa a manipulált dühöt. Itt vannak a civilek. Precízebb lett volna persze harmadik szektort, NGO-kat, civil szektort mondani, de félő, hogy ezt nem értenék az olvadó hívek, vagy hirtelen valami stadion szektorára gondolnának, az meg ugye végzetes elhallás volna. Az, hogy „külföldről fizetett politikai aktivisták”, akik „külföldi érdekeket” érvényesítenek, „befolyásolni akarják a magyar államéletet” sokkal ütősebben hangzik, és más rezsimek már tesztelték: egész jól működik. Hogy itt mennyire fog működni, azt egyelőre nem tudni, mindenesetre semmi jót nem ígér.

Olcsó volna itt CÖF-özni,
meg CBA-levelezni, meg Békemenetezni, de értelmetlen és fölösleges. Inkább szögezzük le itt is, amit többen, több cikkben kifejtettek az elmúlt napokban: a miniszterelnök inkább köszönetét fejezhetné ki a civil szektornak, hogy még egyáltalán létezik és dolgozik. Azt is meg kell ismételnünk: a tusnádfürdői szónok jól tudja, hogy a civilség erőt és öntudatot jelent, valamint bizonyosfokú kontrollt, azaz mára csak kritikusi szerepet a kormányzat és az apparátus tevékenységével kapcsolatban. Az is világos: ez természetes módon került szembe a NER nevű tébollyal.

A tusnádfürdői képeslapnak
azt a részét, amely az egyének helyett a közösséget hangsúlyozta, amelyet  – whatever that means – fejleszteni és építeni kell, a kultúrának is címezte a szónok. Jól látható a folyamat: a homogenizált nemzeti kultúra víziója ölt testet az MMA-ban. A miniszterelnök egyre többször hangsúlyozott bevándorlás-ellenessége pedig szintén azt jelzi: nem érdekelt a sokszólamúságban, a kulturális cserében, de a kultúrának a társadalmi mobilitást segítő erejét sem óhajtja észrevenni.

Hanem, mindenképp rögzítsük: fordulathoz érkeztünk.
Először történt meg a rendszerváltás óta, hogy az összes magyar állampolgár képviseletére kijelölt kormányfő elkülönít, megjelöl és közellenségként definiál egy egészen konkrét személyekből álló, egészen konkrét csoportot. Ha azt írjuk, botrány, akkor nem mondtunk semmit. Ha azt mondjuk, tűrhetetlen, akkor nem neveztük meg az érzéseinket. Ezzel a tettével – az egész beszéddel, persze, de ennek kifejtését a politológusokra hagynánk – teljesen egyértelműen kicsekkolt a civilizált világból. Egyben alkalmatlanná vált arra, hogy a polgárok képviseletét magában foglaló miniszterelnöki megbizatást teljesítse. Arra vált alkalmatlanná, ami a munkája volna, amiért fizetjük.

A kortárs kultúra,
és ezen belül a 0m2 szűkebb illetékességi területe, a művészet pedig evidensen az a terület, ahol az autonóm, civil szereplők aktívak, nélkülözhetetlenek. (Ami meg magukat az alkotókat illeti: nem civil művész evidensen nincs is.) Sőt, ma a kortárs művészeti színtéren többnyire ők, és egyes magángalériák állítják elő azt, ami a leginkább figyelemre méltó. Sajátos ez a helyzet, és nem kellene, hogy így legyen, de részben annak következménye, hogy a nagy művészeti közintézmények egyre kevésbé látják el feladatukat. Az ott dolgozók egyre kevésbé mernek autonóm módon cselekedni és megszólalni.

Hallani egy pisszenést a Műcsarnokból, a tegnapi bejelentés óta? Kiszivárog egyetlen hang is az egykori megyei múzeumokból? A MODEM ügyében a kétségkívül határozott igazgatói kommüniké óta megszólalt egyetlen intézményi szereplő is? Mond, vagy tesz valaki valamit a szó szerint tengődő, szakmai vezetés nélküli, sokmilliárdos kulturális intézményeink ügyében a Janus Pannonius Múzeumtól az Iparművészeti Múzeumig? Szóba hozza még valaki a térdre kényszerített Magyar Nemzeti Galériát? (Tisztelet az igen kevés számú kivételnek, a szakszervezettől – KKDSz – a tranzit.hu akciónapok szervezőiig, fórumok és elszórt tiltakozások résztvevőiig, a független egyesületek néhány munkásáig.) De, hogy egy kicsit piszkáljam az olvasót is: vitatkozik valaki például a 0m2 nyitócikkének kérdésein? A sokat kritizált mottót a szerkesztők levették az elejéről, pont azért, hogy az a szöveg ne álljon a vélemények kifejtésének útjába, de a kommentelők, bocs, azóta valahogy nincsenek sehol.

Reagált bármely művészeti szakmai szervezet
a Szabadság téri emlékmű alkotójának botrányos vádaskodására és kínosan avítt, kifejezetten a korakádári idők absztrakcióellenes kampányait idéző érvelésére? Nem szól senki semmit. Az MKE mormogott, de inkább magát hozta vele kínos helyzetbe. De szólhatna akár az MMA is (rögzítsük: Dávid Katalin mondott valamit azért), nyilván nem az elnökség, de ott állítólag alakul egy Művészetelméleti Módszertani és Kutató Intézet is, és ha alakul (109 millió forint máris van rá), akkor legalább ketten ülnek ott, akik pontosan tudják, mit jelentenek Párkányi-Raab szavai. De csend van. Közalkalmazotti fizetésből élő intézményi dolgozóktól aligha várható el, hogy megtörjék a csendet. És persze igen bátor tett ebben a helyzetben egy kiállítás is, szavak helyett beszélhet az is, az MNG kiváló és okos Derkovits-kiállítására gondolunk. Csak hát kevesen értenek belőle. A művészeti civil szféra pedig inkább dolgozik, mint tüntetne, és tulajdonképpen érthető, hogy ezt teszi. Lángolniuk kellene az utcáknak? Nem tudjuk. Vagy ha kellene, már kellett volna: sajtószabadság, nyugdíj, oktatásügy, munkaügy, választási manipulációk, hadd ne mantrázzuk.

A civil színtéren
és a progresszívebb kortárs galériák között pedig ha felmerül egy projekt gondolata, a második mindjárt az: van még uniós pályázat, vagy külföldi alap, ahova be lehet adni abban a reményben, hogy elolvassák és megértik, mi van odaírva? Az NKA már szóba se kerül, az MMA-hoz pályázni pedig e percben morális harakirivel ér fel. A civileknek szóló üzenetet a magántámogatóknak is meg kell hallaniuk: a szponzoráció, a mecenatúra új technikáira van szükség, mert egyszerűen nem jön létre az a művészeti „termelés”, amelyből akár gyűjteményeket építeni is lehet. Bizonyos művek nem, vagy másutt készülnek el. A magyar művészet egy nagyobb része ismét Berlinben gyarapítja a kulturális GDP-t. Pedig lehetne Budapesten is. A tusnádfürdői üdvözlőlap kódolt szövege azonban nemigen lehet más, mint hogy aki szabadon merészelne gondolkodni és cselekedni, takarodjon innen.

You may also like...